Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv
A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kokas Károly, eredetileg történész-irodalmár, ma már inkább könyvtári informatikus, az SZTE Klebelsberg Könyvtár főigazgató-helyettese Jaume Cabré Az én vétkem című regényét ajánlja.
Mondják, hogy még a hosszú életű embereknek sem igen adatik meg, hogy kb. 3000-3500 könyvnél többet elolvassanak. Mivel ez ijesztő igazság… erre két válaszom alakult ki az idők során: szorgalmasan igyekszem miden hasznos időmet könyvvel, könyvekkel tölteni, s jól válogatva. S azt mondom, hogy a könyvek egy részét nem kell elolvasni A-tól Z-ig, hogy valamit felszedjünk belőlük (s most nem a regényekre gondoltam), és nem árt, ha kifejlesztünk egy-két technikát arra, hogy gyors „könyvlenyomatokat” is be tudjunk szerezni egy-egy műről, teljes olvasás nélkül is.
Nem egy nagy és szépen összerakott polgári könyvtárral rendelkező értelmiségi családból származom, az olvasás nem elsősorban otthonról jött, bár édesanyám és apám kezében is láttam azért bőven könyvet, hanem az iskoláimból és remek tanítóimtól, tanáraimtól, meg értelmiségi-jellegű rokonságunkból. Én még az a generáció vagyok, aki Vernén nőtt fel. Apám mesébe illő módon (megtalálta egy kereskedő elveszett pénzét) még gyerekkorában hozzá jutott egy teljes és érintetlen Pallas Lexikonhoz. Egy vasládában hozta magával a falunkba. A padláson volt gyerekkoromban. Aztán amikor jöttek a „Verne Gyulák” sorra, annyi mindent nem tudtam, s annyi mindenről jó lett volna többet tudni… hogy 10-11 éves koromban rám bízták a ládát. Egy dunántúli kis faluban, 1970 táján volt egyszer egy kisfiú, akinek volt egy teljes „Pallas Lexikona”. Aztán a ládában még volt egy nagy Kogutowitz-atlasz is, kitűnő történelmi térképekkel. Ezek lettek bölcsességem első támaszai, a sok olvasmányban az eligazító iránytű. Szebb dolgot, mint a napfényes verandán kiterített lexikonkötetek, a régi atlasz mellett „Makacs Keraban”-t olvasva körbejárni a Fekete-tengert, ma sem igen tudnék elképzelni.
Aki annyira a könyvek világában él, mint én is, annak sok kedvenc könyve van, több száz valójában. Most mégis talán egy nem annyira ismert, de nagyszerű regényre hívnám fel a figyelmet. A kitűnő katalán író Jaume Cabré (*1947) Az én vétkem című nagyregényéről van szó. Egy könyvmolytárs az internetes Moly-ról nagyon fantáziadúsan és szellemesen azt írta róla: „Ezek a nagy, minőségi életregények a huszonnégy villás agancsú gímszarvasok a szépirodalom zöldellő erdejében.”
A főhőse egy könyv- és kéziratmániás kultúrtörténész, sőt filozófus a barcelonai egyetemről, aki akár virtuóz hegedűművész is lehetne… és hozzá a regényidő, ami legalább három emeletes: egy csodálatos cremonai hegedű történetébe ágyazva az apák és fiúk borzasztó és lelkesítő kapcsolata, a valódi szerelem megtalálásának rejtelmei, mindez az európai kultúrák bonyolult viszonyrendszerében ábrázolva, a történelem kataklizmáin át és átbotladozva.
Itt a középkor és barokk világ, aztán a második világháború nyomasztó évei úgy kapcsolódnak össze, hogy néha mondaton belül vált az író egyikről a másikra, ahogy az agyunk kapcsol egyik emlékről a másikra, mint Proustnál a madeleine sütemény zamatára… s közben a harc az emlékezet gyötrő biológiai elvesztésével. Gondolhatnánk, hogy egy nehezen olvasható, áthatolhatatlannak tűnő dzsungel lesz mindebből, de nem, Cabré szenzációs író, technikai értelemben is, s a katalán nyelvről a fordítás is kitűnő. Szerintem maradandó irodalmi élmény, bárkinek, de főként a kultúra, a könyvek s a zene szerelmeseinek.
Jaume Cabré Az én vétkem című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.
