Dátum/Időpont
2023. 08. 03. csütörtök – 2023. 10. 04. szerda
Nyitvatartási időben
Helyszín
Központi könyvtár
Központi könyvtár, Szeged, Dóm tér 1–4.
A földszinti kiállítótérben megtekinthető kamaratárlat Káldi György híres fordításához kapcsolódóan körképszerűen mutatja be az európai és magyar bibliakiadások legfontosabb köteteit.
Többen vélik úgy, hogy Káldi György bibliafordítása nem járult hozzá az irodalmi nyelv kialakulásához, mint pl. Károly fordítása – ez azonban nem teljesen megalapozott.
Tény az, hogy kevésbé terjedt el, hiszen az első és a második kiadásához képest is száz év telt el… ugyanakkor még az első kiadásnál is Káldi többször és alaposan javította a szöveget. A mondatai tiszták, gördülékenyek, szavai közérthetők.
A Károly-fordítástól teljesen független, sőt igyekezett annak hiányosságait (pl. a hiányzó verseket) pótolni, hibáit korrigálni. A nyelvújítás korában is több szerző, s maga Kazinczy Ferenc és elismerően méltatta munkáját. Ilymódón mégis figyelembe vették munkáját a reformálódó magyar irodalmi nyelv kialakításánál.
A későbbiek során is megjelent katolikus bibliák fordításánál s kiadásánál (pl. Tárkányi Béla, Sík Sándor is az ő normáit igyekeztek megtartani) alapnak tekintették Káldi György fordítását.
Élete során több prédikációs kötete jelent meg, s 1634-ben hunyt el, Pozsonyban.
Az egyik leghíresebb németalföldi nyomdászdinasztia alapítója, Christopher Plantin nyomdájában készült ez a nyolckötetes többnyelvű biblia, amelyben összesen öt nyelven olvashatjuk a szentírás teljes szövegét.
A „király bibliája”-ként is szokták emlegetni, ugyanis II. Fülöp spanyol király finanszírozta a mű kiadását. A leleményes nyomdászra akkoriban gyanakodtak, hogy kálvinista-szimpatizáns, s közel állt ahhoz, hogy műhelye csődbe jusson. Azt határozta el, hogy egyrészt szeretne egy olyan művet kiadni, amellyel bizonyítaná hűségét a katolikus uralkodó iránt azzal, hogy egy impozáns, többnyelvű bibliát szerkeszt. Fülöp király támogatta is a vállalkozást, de „cserébe” a neves humanista teológust és kelet-kutatót (valamint hírhedt inkvizítort), Benito Arias Montanus-t küldte Németalföldre a kiadást megelőző munkafolyamatokat felügyelni, a különböző bibliai könyveket összeállítani.
A biblia első négy kötete tartalmazza az Ószövetséget: az oldalpárok bal oldalán párhuzamos oszlopokban lehet olvasni az eredeti héber és latin szöveget, jobb oldalon pedig görögül a latin fordításával együtt. Ugyanígy, még az oszlopok alatt, bal oldalon lehet olvasni az arámi szöveget, majd ennek latin nyelvű fordítását a kötet jobb oldalán. Az ötödik kötetben találhatjuk meg az újszövetséget görög és szír nyelven, mindkét nyelv latin fordításával; majd a szír nyelvű szöveget, annak héber fordításával.
A tudós kutatók munkáját könnyítendő, az utolsó két kötet tartalmazza a részletes szótári anyagot. Plantin összesen 12 példányt nyomtatott pergamenre, majd 1200-at papírra. Ehhez a nagyszabású műhöz tizenhárom nyomdagép és ötvenöt ember tevékenysége, munkája kellett. A feltűnően szép, tiszta szedéstükörrel bíró munkát hűen jellemzi a Plantin nyomda jelszava: „Labore et Constantia” – vagyis: „Munka és állhatatosság.”
A betűkészlet tehát kizárólagosan e biblia nyomtatására készült, s mind a mai napig egyike a világ legszebb nyomtatott könyveinek. Az antwerpen-i Plantin-Moretus Múzeumon kívül (ahol természetesen őriznek az első kiadásból egy teljes példányt, az eredeti betűkészlettel együtt) teljes példány megtalálható a szegedi Somogyi-könyvtár állományában, az Alapítványi Gyűjteményben.
A bibliai könyvek összeállításért felelős csoport vezetője Benito Arias Montanus spanyol teológus volt (egyben „hírhedt” inkvizítor is). A korabeli cenzúra árgus szemekkel figyelt mindent, különösen az egyházi témájú könyvek kiadását… de azzal, hogy alapvetően az uralkodó támogatása a könyv kiadásán rajta volt, így ez biztosította, hogy a könyv valóban napvilágot is lásson, s meg is maradjon.
A polyglott, azaz többnyelvű bibliák közül az egyik legkülönlegesebb. Nemcsak a rézmetszetű illusztrációi miatt, hanem ritka az a kiadvány, amelyben 8 (az alap latin nyelvvel együtt 9) nyelven párhuzamosan lehet olvasni a biblia teljes szövegét. Brian Walton keletkutató, a Cambridge-i Egyetem tanára vezette azt a tudóscsoportot, amely felelős volt a bibliai könyvek, iratok összeállításáért.
A latin nyelv a kulcs, minden egyes nyelv mellett (amelyek párhuzamos oszlopokban láthatók) olvasható egy latin nyelvű magyarázó szöveg. A korabeli fordítás alapszabálya egyszerűen csak a nyelvi megfelelés volt, de ez egy olyan munka, amely segítheti a bibliai ősszövegek kutatását is…
Somogyi Károly bejegyzése szerint a munka nagyon ritka, csak 10-12 példány látott belőle napvilágot: „Ostoba pedantismus és könyvárusi korlátoltság, abban keresni valamelly könyv becsit, hogy e vagy amaz arczkép, dedicatio stb. megvan-e, vagy hiányzik: a fő dolog az, hogy a példány egész legyen és nem kopott, elnyüstölt példány, melly egyes lapokon alíg olvasható. Jelen példányt alíg forgatta valaki! De nem is jelezte senki, még a bremai könyvtár tudós őre sem, List és Francke még kevésbé, hogy a példány, daczára kiváló szépségének, és vörössel vonalazott lapjainak, minő talán 10-12 készült összesen, csonka volt (az V. kötetben két levél kétszer, kettő pedig épen nem fordulván elő! melly hiányt magamnak kellett a mások által sohasem tett átlapozás után fölfedeznem, s a hiányt egy más, Angliából szerzett példányból pótolnom! Grässe sem olly pontosan tudósít e kiadásról, mint előde Ebert. l. ezt. Az összehasonlítás és kiegészítés folytán a példány ára 400 frtra tehető. Én annyiért sem adnám el.”
A Brian Walton-féle többnyelvű bibliához készült szótár. Az elvárásokkal ellentétben korántsem lett olyan sikeres, mint maga a Walton-féle bibliakiadás…
Újszerű, pietista bibliafordítás, az altonai Johann Otto Glüsing (1675-1727) által szorgalmazott kiadás.
A különlegessége az, hogy párhuzamosan 5 különböző német bibliafordítást hasonlít össze: 1. a német nyelvű római katolikus fordítást, amelyet „mainzi biblia” néven emlegetnek – Caspar Ulenberg nevéhez fűződik, 2. Luther fordítását – evangélikus-lutheránus szöveg, 3. a református fordítást amely Johann Piscator nevéhez fűződik, 4. a latinizált yiddish fordítást, amelyet Amsterdamban adták ki Joseph Athia gondozásában 1679-ben, 5. a holland állami bibliakiadás szövege amelyet a dordrechti zsinat hagyott jóvá 1618-ban. Ez volt az első olyan kiadás, amelyben helyet kapott a zsidó hagyomány által gondozott szöveg, német keresztény fordításokkal együtt.
A kiadás célja az volt, hogy a különböző dogmákat valló felekezeteket egymás iránti türelemre buzdítsa, ezzel is elősegítve a kereszténység egységét.
Cseh nyelvű teljes biblia
Fatáblás bőrkötésben, csatokkal. – A mű egybekötve a „Prorokowé a knihy Machabeysky nákladem dedictwj Swatého Wáclawa …” és a „Druhy djl Biblj totizto Nowy Zákon” című művekkel.
A hatalmas, több mint 2000 lapos cseh Biblia egyes könyvei mintegy 40 év különbséggel kerültek ki a sajtó alól: az Újszövetség (amelyben rézmetszettáblákkal találkozhatunk) 1677-ben látott napvilágot, a fametszetekkel gazdagon díszített Ószövetség pedig 1715-ben.
A latin alapszöveg
Káldi, mint a Biblia címoldalán szerepel, „deák bötűből” készítette a fordítását. Azt is elárulta, hogy pontosan mi is volt ez a latin szöveg: „a Tridentomi utolsó közönséges conciliomnak arra nagy gondja volt, hogy a hívek egy bizonyos fordítást követnének, tudniillik, a régi deák bötű szerint valót, melyet Vulgata editiónak neveznek.”
Tehát az ókorban, Szent Jeromos által készített latin szöveget használta a jezsuita atya, ami akkor már évszázadok óta egyeduralkodó szerepet töltött be a nyugati kereszténységben; de nem véletlen, hogy külön zsinati határozat született róla. A kéziratos másolás évszázadai során ugyanis a Vulgata szövege (amelyet a létrejötte után sokáig párhuzamosan használtak az előtte már forgalomban lévő részleges verziókkal) megromlott, több variánsa alakult ki, és az eltérő olvasatok értelmezési nehézségeket is okoztak. Ezért az 1545-63 között ülésező „Tridentomi conciliom” (Trienti Zsinat) kimondta, hogy alapos filológiai vizsgálatnak kell alávetni a Vulgatát, és aztán az így megtisztított változat kell legyen a katolikus egyház által hivatalosan elfogadott latin verzió. A feladatot V. Sixtus pápa alatt végezte el az ezzel megbízott testület, de az általuk kiadott Biblia szakmailag nem bizonyult megfelelőnek, így a pápa halála után bevonták. A végleges változat az új egyházfő, VIII. Kelemen alatt készült el, 1592-ben adták ki először. Ez volt a Vulgata Sixto-Clementina, amely egészen 1979-ig a katolikus egyház hivatalos latin Bibliája maradt.
A fordítás menete
A több mint 1100 oldalra rúgó szöveg, ami a teljes katolikus Szentírást magában foglalta, olyan komoly fordítói munkát jelentett, hogy Káldinak az erre felhasznált idővel kapcsolatban megadott adatai nehezen hihetők. Többek között ez is táplálta a gyanút, hogy valójában nem ő volt a fordító, hanem csak egy meglévő fordítást másolt. A feltételezésnek azonban ellentmond, hogy Káldi végig következetesen a sajátjának mondta a művet, és a kiadással kapcsolatban megnyilatkozó kortársai, például Pázmány Péter érsek, ugyanezt állították.
A körülmények alapos megfontolása révén feloldható ez a látszólagos ellentmondás. A legfőképpen azt kell figyelembe venni, hogy Káldi eredetileg nem publikálásra szánta a művét, hanem csak „házi használatra”, azaz segédanyagul egyéb szövegek (pl. prédikációk) összeállításához, hogy ne kelljen minden alkalommal az éppen idézni kívánt bibliai szakasz lefordításával foglalkoznia, és ne kelljen használnia a már kiadott, de protestáns fordításokat sem. Erre a célra pedig megfelelt, ha csupán egy „nyersfordítást” készít, a hivatalos latin Vulgata alapján, nem véve figyelembe az eredeti héber és görög szövegeket. Egy ily módon redukált feladattal meg lehetett birkózni az általa mondott idő alatt.
A fenti feltételezést alátámasztja, hogy az eredeti kézirat és a ténylegesen megjelent szöveg között óriási a különbség – mind időben, mind a tartalomban. A nyomtatást persze anyagi nehézségek is gátolták, de Káldi tudósít róla, hogy a fordítását “egynéhány tudós emberek kezébe adtam, hogy által olvasván, ha mi fogyatkozást találnának benne, helyére hoznák”. Tehát alapos revíziónak vetették alá a szöveget, hogy nyelvileg pontos fordítást kapjanak, amelyhez a magyar katolikus egyház a nevét adhatja; és ez a munka már hosszú ideig tartott. A források legalább öt embert neveznek meg (köztük magát Pázmányt), akik részt vettek a szöveg gondozásában, és a feladattal csak 1612/13 folyamán készültek el. A munkában nyilván Káldi is közreműködött, egyrészt mert szintén járatos volt a bibliai nyelvekben (amint az a prédikációiból kitűnik), másrészt az elkészült kiadvány csak úgy lehetett stilárisan egységes, olvasmányos mű, ha azt ő maga önti végső formába. Ebben a fázisban a sebesség helyett a gondosságon volt a hangsúly, és ez meg is látszik az eredményen: az eredeti, „nyers” szövegen végrehajtott javítások és változtatások olyan mértékűek, hogy az olvasónak szinte az az érzése, mintha egy teljesen másik fordítást tartana a kezében.
Egy másik fordító
Szántó Arator István (1540/41–1612) hasonló karriert futott be, mint Káldi: fiatal korában felfigyeltek a tehetségére, és színvonalas képzésben részesítették, Rómában is tanulhatott egy ideig. Később főleg Erdélyben és Magyarországon tevékenykedett. Számos művet írt, prédikátorként és hitvitázóként egyaránt hírnévnek örvendett. Káldival biztosan ismerték egymást, ráadásul 1607-től néhány évig mindketten az olmützi rendházban éltek, és a hivatalos rendi feljegyzések szerint Szántó atya egyik fő feladata a Biblia magyarítása volt. Ez a sok egybeesés természetesen felkeltette a kutatók figyelmét, és megpróbálták tisztázni, hogy Káldi fordításának elkészültébe mennyire folyhatott bele rendtársa. Esetleg az egész szöveget tőle vette át?
Maga Káldi a következőképpen nyilatkozott erről: „A mi rendünkön való Istenben elnyugott Pater Stephamis Arator sok esztendeig nagy munkával fáradott a Bibliának magyar nyelvre való fordításában. Én azt nem tudván …az igaz Bibliának fordításához kezdettem, és Istennek kegyelméből végbe vittem.”
A fentiek tükrében Káldi kijelentése furcsának tűnhet, de az időpontok gondos áttekintése révén tisztázható a helyzet. Szántó ugyan már az 1570-es években emlegette leveleiben a bibliafordítás tervét, de ha neki is kezdett a munkának, 1605-ben elvesztek az anyagai, ugyanis ekkor a znióvárljai rendházat, ahol éppen tartózkodott, felgyújtották Bocskai István hajdúi, és a tűzben a jezsuita atya egész addigi munkássága megsemmisült. Komolyabban – és úgy, hogy a leírt szövegei is megmaradtak – csak Olmützben tudta elkezdeni a fordítást, és haláláig nem sikerült befejeznie. Káldi 1605 végétől nagyjából másfél éven át dolgozott a fordításon, amelyet Gyulafehérváron kezdett, és Olmützben fejezett be 1607-ben. A nagy részével Erdélyben elkészült, tehát mielőtt Szántóval találkozott volna, a fordítói munkát döntő mértékben már elvégezte. Így igaz lehet, hogy rendtársa szándékairól „nem tudván” állt neki a feladatnak. Hogy Olmützben miért folytatták párhuzamosan a munkát, annak az lehet a magyarázata, hogy nem kiadásra, hivatalos magyar katolikus Bibliának szánták művüket, hanem saját maguk, esetleg néhány paptársuk számára, segítségként a híveknek tartott szentbeszédekhez és hitoktatói tevékenységhez. Az viszont elképzelhető, hogy amikor már nyomtatásra készítették elő Káldi szövegét, a revízió során felhasználták Szántó fordítását is.
Ez azonban csak az egyik – jelenleg talán a legelfogadottabbnak minősíthető– teória, a fennmaradt források nem adnak száz százalékig biztos információkat. A kérdéssel foglalkozó kutatók között máig nincs teljes egyetértés abban a tekintetben, hogy Szántó Arator István fordítása mekkora hatást gyakorolt, milyen mértékben jelenik meg Káldi Bibliájában.
Személyes jegyzetből hivatalos kiadvány
A nemzeti nyelvű bibliafordítások készítése és használata mindig is kényes kérdés volt a katolikus egyházban. A 16-17. század folyamán inkább csak olyan területeken engedélyezték, ahol már egyébként is forgalomban voltak ilyen kiadványok a protestánsoknak köszönhetően, így a katolikus főpapok abba a kényszerű döntési helyzetbe kerültek, hogy ha ők nem adnak megfelelő minőségű bibliafordítást az olvasók kezébe, akkor az „eretnekek” majd megteszik helyettük. Magyarországon is hasonló megfontolások vezettek Káldi fordításának a kiadásához: ő maga eredetileg nem tervezte a nyomtatásban való megjelentetését, de bizonyos „fő-emberek” célszerűnek látták. Közéjük tartozott például Giovanni Argenti, a jezsuita tartományfőnök, aki Káldival egy időben volt Erdélyben, így első kézből tapasztalta meg, hogy mekkora veszélyt jelent a katolikus egyházra a protestáns felekezetek erősödése, amihez az általuk készített magyar Bibliák terjesztése is hozzájárult. Forgách Ferenc esztergomi érsek és hivatalbeli utódja, Pázmány Péter hasonló következtetésre jutottak. Felszólították tehát Káldit, hogy készítse elő nyomtatásra a bibliafordítását, segítőket adva mellé a szöveggondozáshoz, egyúttal Rómához is fordultak, hogy elnyerjék a pápa és az inkvizíció jóváhagyást a magyar Biblia megjelentetéséhez. Erőfeszítéseiket e téren siker koronázta, 1612-ben Pompeo Arrigoni bíboros, a római inkvizíció titkára engedélyt adott Forgáchnak a Káldi-féle Biblia kiadására, „potissimum ut his editis alia ab haereticis mendose vulgata, quoad fieri poterit, supprimantur, perdatur” [legfőképpen, hogy ennek a kiadása révén a hibákkal teli többi, amelyeket az eretnekek terjesztenek, háttérbe szoruljon és eltűnjön]. A tényleges megjelenést 1626-ban viszont csak a tartományfőnök és Pázmány érsek engedélyezték, az inkvizíció hozzájárulását utólag sikerült megszerezniük.
A kiadás pénzügyi háttere
Káldi Bibliájának kiadása komoly nyomdászati feladatnak minősült, hiszen egy több mint ezer oldalas kéziratról volt szó, és a kiadvány nagy jelentőséggel bírt a magyarországi katolikus egyház számára, így mind a papír, mind a betűk minőségére ügyelni kellett. A vállalkozás végrehajtásához tehát jelentős pénzösszegre volt szükség, ami sokáig nem állt rendelkezésre. Pázmány Péter mint esztergomi érsek és kancellár, egyben a kiadás fő kezdeményezője, viszonylag komoly anyagi támogatást tudott nyújtani, de ez nem volt elegendő. A Habsburg kormányzat a Királyi Kamarán keresztül 100 forintot biztosított. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem volt a harmadik fő szponzor, ami több szempontból meglepőnek mondható. Egyrészt politikailag ellentétes oldalon áll, mint a Habsburgok által támogatott jezsuiták, másrészt hithű reformátusként nem volt érdekelt egy katolikus kiadvány finanszírozásában. A Nagyszombatban alapított katolikus nyomdát például 1619-21-es hadjárata során, amikor elfoglalta a várost, elszállíttatta Kassára, majd Gyulafehérvárra, hogy ott református tartalmú könyveket jelentessen meg.
Hogy ezen indokok ellenére mégis támogatta a Káldi-féle fordítás megjelenését, valószínűleg személyes okoknak volt köszönhető. Bethlen éppen Nagyszombat említett elfoglalása során találkozott a városi jezsuita rendházban élő Káldival, akit nagy tiszteletadással fogadott. Káldi maga számolt be az eseményről: „Tudgya a világ, mint bánt velünk Bethlen Gábor is az erdélyi fejedelem, ki ha valami vétkünket tudta volna, minthogy elég fondorlók forgolódtak körüle ellenünk, soha bizony sem aranyas szekerébe nem vött volna bennünket egész serege láttára, sem egyéb böcsülettel és jó akarattal nem lőtt volna hozzánk.”
Jó viszonyt alakítottak ki tehát egymással; az ezt követő időszakban Káldi többször végzett diplomáciai tevékenységet a fejedelem érdekében, közvetítve Bethlen és a Habsburgok között. Valószínűleg fáradozásai jutalmaként kapta az anyagi támogatást a bibliafordítása megjelentetéséhez.
A saját egyházán belül viszont kellemetlen konfliktusba keveredett. Ugyanis a szükséges összeg még a fenti támogatásoknak köszönhetően sem állt rendelkezésére, ezért egyéb módszerekhez kellett folyamodnia: szerzeteshez nem egészen illő módon pénzt kéregetett a nemesektől és főemberektől, ami miatt viszont Rómában feljelentették. Káldi levélben tisztázta magát a vádak alól: elismerte, hogy pénzt kéregetett, de az elöljárók tudtával és engedélyével és az illendőség határain belül. A jezsuita generális ennek ellenére kemény hangú levélben rótta meg.
Pedig tény, hogy amit Káldi tett, a legtisztább szándékkal tette és csak azért, mert a szükség kényszerítette rá.
A bibliafordítás minősége és hatása
A katolikus egyház és a protestáns felekezetek máshogyan álltak hozzá a Biblia olvasásához: míg a protestánsok igyekeztek azt minden hívő kezébe eljuttatni, addig a katolikus egyház szigorú szabályokat fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy mikor lehet világiaknak engedélyezni a nemzeti nyelvű fordítások olvasását. Ennek következtében Káldi Bibliája sokkal szűkebb körnek volt szánva, és sokkal szűkebb körhöz jutott el, mint Károlyié, főleg klerikusok és szerzetesek használták. Így kevesebb hatással volt a magyar irodalmi nyelv alakulására, míg a Vizsolyi Biblia e téren egyértelműen fontos szerepet töltött be.
A katolikus egyházon belüli meghatározó szerepe azonban egyértelmű. A későbbiek során is megjelent katolikus bibliák fordításánál s kiadásánál alapnak tekintették Káldi György fordítását (pl. Tárkányi Béla, Sík Sándor is az ő normáit igyekeztek megtartani) és a hivatalosan elfogadott mai változat is ezen alapszik.
A vallási ellentétek enyhülését követően még protestánsok is nyilatkoztak pozitívan Káldiról. Kazinczy Ferenc például így art egy kortársa, Verseghy Ferenc Zsoltárfordításáról: “Mi ő Káldi mellett! Hol áll ő Káldi megett! Kinek valóban nem méltó saruit is feloldozni.” a 19. században Ballagi Mór református teológus, nyelvész ezt jegyezte meg róla: “Nyelve oly könnyű folyású, hogy az olvasó észre sem veszi, ha itt-ott idegenszerű fordulatot lop be a magyar beszédbe, és néhol oly szólást tesz kelendővé, amely nem egészen igazolható. A tökély e fokára Káldi csak lassan fejlődve jutott el és éppen ez teszi a birtokunkban lévő kéziratát oly becsessé, hogy módot nyújt a fejlődés menete tanulmányozására.” Volt, aki még Pázmánynál is többre tartotta: “Káldi György méltó vetélytársa Pázmánynak, akár írott műveinek nagy terjedelmére nézve, akár jó magyarság tekintetében. […] …szókincs dolgában tetemes a különbség. Igen sok szó, szólásmód és közmondás található Káldinál, melyek Pázmánynál nem fordulnak elő.” (Kis Ignác: “Káldi György nyelve”. Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. XI. kötet 8. szám. 1884). Ki lehet tehát jelenteni, hogy Káldi Györgyöt a kora újkori magyar irodalomban előkelő hely illeti meg.
Olvasóközönség
Míg a protestáns teológia a sola Scriptura elvet vallotta, tehát úgy vélte, hogy az üdvösséghez szükséges ismeretek hiánytalanul benne foglaltatnak a Szentírásban, addig a katolikus felfogás szerint sokat számított a traditio is, a szenthagyomány, azaz a keresztény tanítás szerves részét képező, de írásba nem foglalt normák, erkölcsi útmutatások stb. összessége, amelynek letéteményese az egyház volt. Így a Biblia helyes értelmezéséhez olyan ismereteket is szükségesnek tartottak, amelyeket az egyházon keresztül, tehát a papoktól nyerhetnek el a hívek. Káldi az Oktató intésben felhívta a figyelmet annak a veszélyére, ha valaki pusztán a saját meglátása szerint próbálja meg értelmezni a Szentírást: „Nem minden rendbéli személyeknek, nem minden időben ártalmas avagy hasznos a saját nyelvre fordított Bibliának olvasása … Hogy pedig nem mindenkinek is hasznos, abból kitetszik, hogy afféle olvasásból sokan elhiszik magukat, nagyot tulajdonítván, és szarvat nevelvén magoknak, mintha mindennél többet tudnának, és senki tanítása nélkül nem szűkölködnének.”
A két felfogás különbségéből fakad, hogy a protestáns felekezetek igyekeztek minél szélesebb olvasóközönséghez eljuttatni a Bibliát, tehát nemcsak mindenkinek megengedték az olvasását, hanem a nemzeti nyelvekre való lefordítását is szorgalmazták. Maga a gondolat egyébként nem tőlük származik, már a reformáció előtt megfogalmazták a humanisták, a legtalálóbban Rotterdami Erasmus: „Határozottan nem értek egyet azokkal, akik nem akarják, hogy a népnyelvekre lefordított Szentírást az egyszerű emberek olvassák, mintha bizony Krisztus olyan homályosan tanítana, hogy alig néhány teológus legyen képes megérteni, vagy mintha a keresztény vallást az védené, ha nem ismerik.”
A katolikus egyházban viszont szigorúan korlátozták a Biblia nemzeti nyelvű megjelentetését és olvasását. Az Index, a tiltott könyvek jegyzéke első, 1564-es megjelenésekor nagyon szűkre szabta azoknak a világi híveknek a körét, akik számára engedélyezte az anyanyelvű Biblia olvassát, és ez a későbbiekben még inkább szigorodott. A gyakorlatban azok az országok, ahol a katolikus egyház hegemóniát élvezett (pl. a Spanyol Királyság), tényleg betartották ezt a rendelkezést, ott viszont, ahol a protestantizmus erős pozíciókat szerzett vagy egyenesen fölényben volt (mint hazánkban is), célszerűbbnek látták a nemzeti nyelvű katolikus Bibliák kiadását, hogy így törjék le a „konkurrenciát”.
A Vulgata mellett és ellen
Károlyi Gáspár az Elöljáró beszédben, Káldi már a címlapon bevallja, hogy a fordítást nem közvetlenül az eredeti nyelvű szentírási szövegekből készítették, hanem „deák bötűből”, azaz latin fordításból (bár mindketten járatosak voltak a héber és a görög nyelvben is). A jezsuita atya esetén az alapszöveg a Szent Jeromos által még a 4-5. században készített Vulgata volt, pontosabban annak hivatalosan elfogadott változata, a Vulgata Sixto-Clementina. Károlyi szintén ismerte a Vulgatát, de fenntartásai voltak vele szemben: „Mert kétség nélkül való dolog, hogy a régi Bibliában sokat nem jól és alkalmatlanul fordítottak, sokat elváltoztattak, sokat megcsonkítottak, sok helyen sokat adtak hozzája.” Ezért Károlyi újabb, a kortárs bibliatudósok által kidolgozott latin fordításokat használt fel, amelyek gondosan átvizsgált és javított héber és a görög szöveget is közöltek, s ezek alapján készült latint. Meg is nevezi ezeket a „jámbor tudós embereket”: „Vatablust [François vatable], Munsterust [Sebastian Münster], Pagninust [Santi Pagnin], Tremelliust [Giovanni Emmanuele Tremellio] … e mellett sok tudós bölcs magyarázókat.” Persze Károlyi is úgy látta, „nem volna gonosz, ha egy bizonyos Biblia volna, mellyel élnénk közönségesképpen, mikor bizonyságot kell előhozni vagy tanításban, vagy disputálásban”, de a Vulgatát erre nem találta alkalmasnak. Álláspontja alátámasztása végett az Elöljáró beszédben bemutat és gondosan elemez számos olyan szöveghelyet, amelyeket hibásnak talált.
Káldi az Oktató intésben részletesen válaszol erre a Károlyi-féle kritikára, és védelmébe veszi a Vulgatát: “Károlyi … mindazonáltal nem csak hogy hasznosan nem munkálkodott, hanem ugyan ártalmas is volt a fáradsága; mivelhogy a Szentírást számtalan helyen nem jól fordította, és glosszákkal idegen értelemre csigázta. Sőt maga szemében nem látván a gerendát, az egész kereszténységben bévött régi deák Bibliát, melyet is Vulgata editiónak nevez, kárhoztatja, és hogy az ő fordítása megkívánta, némely aprólék szálkákat mutogat abban.” Azt azonban nem hangsúlyozza a jezsuita páter, hogy a Vizsolyi Biblia megjelenésekor a katolikus egyház által elfogadott Vulgata Sixto-Clementina még nem létezett, pedig éppen azért született meg, mert a forgalomban lévő latin verziókat maguk a katolikus főpapok és bibliatudósok is javítandónak tartották, tehát tulajdonképpen osztották Károlyi fenntartásait. Ellenben Káldi alaposan megkritizálja a gönci prédikátor fordítását, sokszor olyan hibákat vetve a szemére, amelyeket Károlyi a Vulgatával kapcsolatban tett szóvá. A két fordító felhozott „vádjai” több esetben túlzóak, a felekezetük iránti odaadás olykor háttérbe szorította bennük a tudományos hozzáállást, de az Elöljáró beszéd és az Oktató intés ezzel együtt is világos bizonyítéka nyelvi felkészültségüknek és a vállalt feladat iránti elhivatottságuknak; mindenképp megérdemelték tehát, hogy fordításuk maradandó hatást gyakoroljon a magyar irodalmi nyelv fejlődésére, a Szentírás hazai történetében évszázadokig meghatározónak bizonyuljon.
Káldi és Bethlen
Annak ellenére, hogy Káldi viszonya az erdélyi fejedelemmel meglepően jól alakult, korántsem volt felhőtlen. Sőt, a jezsuita atya életének legtöbbet emlegetett epizódja éppen egy Bethlen Gáborral való konfrontáció volt, amikor a személyes találkozásuk során keményen elmarasztalta a fejedelem törököket kiszolgáló politikáját. Egy jezsuita életrajzokat tartalmazó kiadvány a következőképp számol be Káldi öntudatos fellépéséről:
„Önmagával szemben mindig nagyon szigorú volt, nem hagyta, hogy bármiféle remény vagy félelem letérítse a helyes útról. Ezzel az erényben mutatott állhatatossággal nagyszerű dolgokba fogott bele rettenthetetlenül Istenért és az egyházért, és szerencsésen véghez is vitte őket. Nem riadt vissza attól, hogy Bethlen Gábornak, Erdély eretnek fejedelmének, aki hadi ereje és győzelmei miatt elbízta magát, Nagyszombatban nyíltan, és két órán át tartó megbeszélésükön négyszemközt is a fejére olvassa szörnyű bűnét, hogy sok ezer keresztényt átadott a törököknek, örökös rabságra. A legrosszabbtól lehetett tartani őt és társait illetően a győztes ellenséggel szemben tanúsított merészségük miatt, de nemcsak hogy semmi bántalom nem érte, hanem a fejedelem még nem is hívta őt az asztalához, és száz birodalmi tallért ajándékozott neki, támogatásként a nyomda számára, aminek a gondja akkoriban szintén az atyát terhelte.”
Matthias Tanner: Societas Jesu apostolorum imitatrix (Prága: Typis Universitatis, 1694), 645. old.
Kategóriák:
