Dátum/Időpont
2023. 07. 13. csütörtök – 2023. 10. 04. szerda
Nyitvatartási időben
Helyszín
Központi könyvtár
Központi könyvtár, Szeged, Dóm tér 1–4.
A magyarországi könyvnyomdászat története a Budai krónika 1473-as megjelenésével indul; a Somogyi-könyvtár régi könyves állományából válogató nyári nagy kiállítás az 550 éves magyarországi könyvnyomdászat történetének állít emléket.
A kiállítás létrejöttét Szeged Megyei Jogú Város Közgyűlésének Kulturális, Oktatási, Idegenforgalmi és Ifjúsági Bizottsága támogatta.
A kiállítás helyszíne a földszinti kiállítótér.
Könyvnyomtatás – az emberi művelődéstörténet új korszaka
A 15. századra az írásbeliség fejlődésével megnőtt a társadalmi igény a könyvek sokszorosítására.
Gutenberg fölfedezésének lényege elsősorban a betűk sokszorosítása, amely lehetővé teszi a szövegek kiszedését, majd kézisajtó segítségével lehetővé válik több, azonos példány készítése. Így jelenhetett meg a kézzel írott könyvek után a nyomtatott könyv, amelynek nagy szerepe volt az információ terjesztésében.
A nyomdászat, mint mesterség
Tárlatunk első részében röviden szemléltetjük azt az új technológiát, amely összetettsége miatt egyszerre több embernek is munkát adott. Az új sokszorosítás megjelenésétől egészen a 15. század végéig Nyugat-Európában mintegy 1000 nyomda működött, s több, mint 8 millió könyv látott napvilágot.
A könyv „születése” pedig szervesen kapcsolódott egy másik iparághoz, a papírkészítéshez.
A könyv előállításának munkafolyamatai:
Papírkészítés
A papír alapanyagául szolgáló rongyot péppé verték, majd vízjeles szitával merítve, utána esetleg enyvezve megszárították, majd pedig préselték. Az új anyag, a papír, amelyet mindenekelőtt írásra használtak, fokozatosan kiszorította a pergament az iratkészítésből, a levelezésből s a kódexek készítéséből.
A papír nem volt olyan ellenálló, nem lehetett újra felhasználni, de kétségtelen előnye volt olcsósága, könnyű kezelhetősége, valamint mindig azonos mérete.
A papírgyártáshoz igen sok víz kellett; s a vízre, mint hajtóerőre is szükség volt a gyártási folyamatban, tehát a papírmalmokat főként gyors folyású patakok, folyók mellé építették.
(Vízjel: a papírmalom megkülönböztető jele, a malom szimbóluma, amely esetleg a tulajdonos címeréből áll, ugyanakkor lehetett a papír minőségét is jelölő ábrázolás.)
Az öntött betűk előállítása
Évszázadokon át a sokszorosítás során az egyik legfontosabb feladat az ólombetűk előállítása volt.
A kézügyességet és művészi készséget egyaránt igénylő munkafolyamat magában foglalta a betűk megtervezését, a patricák vésését, s ezek alapján a matricák elkészítését, majd pedig a betűk matricákról történő kiöntését.
A nyomdabetű előzménye a reneszánsz kézzel írott betű; a kódexek betűi két különböző betűcsaládot kötnek össze: a tollírásban kialakult szövegbetűt (minuszkula=kisbetű) és a régi római feliratokból átvett kezdőbetűt (maiuszkula=nagybetű).
A kézisajtó korában a Gutenberg által kifejlesztett és elterjesztett eljárás érvényesült, vagyis a könyvnyomtatás alapanyaga a patrica és a matrica alapján, öntés útján sokszorosított ólombetű volt.
A betűk metszését vésnökök, fémművesek, ötvösművészek készítették, majd később betűmetszők végezték ezt a művészi igényű, speciális feladatot.
A betűmetszők kemény fémből egyéni rajzú betűket véstek, ez volt a patrica, amely alapján fémötvözetű betűnegatívot, azaz matricát készítettek. Ez az egyszerű eszközöket alkalmazó kézi munka lényegében nem változott egészen a 19. század elejéig.
A patrica egyedi darab volt, matricából viszont több is készülhetett.
A korlátlan számú betű öntésére a matrica segítségével volt lehetőség.
Werner Rolewinck (1425–1502) karthausi szerzetes és történész, aki a vesztfáliai Laer városában született, egy jómódú parasztcsalád legidősebb fia volt. Köln egyetemén tanult jogot, majd csatlakozott a szigorú kartauzi rendhez, majd itt a kölni Szent Borbála kolostorban kezdett tevékenykedni. Élete folyamán mintegy ötven művet alkotott: teológia és jogi témában.
Legjelentősebb munkája, amely a kiállításon is látható, a világ történetéről szóló egyik legrégebben megjelent munka: Fasciculus temporum (Kis időkötegek), amelynek megírására IV. Sixtus pápa(1414–1484) kérte fel. 1474 és 1726 között számtalan kiadást ért meg, csak a szerző életében mintegy 40 alkalommal adták ki.
E népszerű munkában már olvashatunk a nyomdászat jelentőségéről is.
További történeti munkákból
Johann Ludwig Gottfried (1584–1633) munkája is a látható a kiállításon, aki a kor neves teológusa és fordítója volt. Korának fontos, átfogó történeti monográfiája ez, amely a teremtéstől a harmincéves háborúig meséli el a világ történetét. Mintegy 126 portré s 328 rézmetszet található meg benne. Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy közel száz évvel az első kiadás után is megjelentették.
A mű könyvművészeti értékét, különlegességét növeli, hogy az idősebb Matthaeus Merian (1593–1650) metszeteivel gazdagon illusztrált. – A műben található metszeten már láthatjuk azt is, hogyan rendeztek be egy korabeli nyomdászműhelyt, s az ábrán megfigyelhetünk minden fontos munkafolyamatot.
A svájci-német származású metsző, kartográfus életét nagy részében főként Frankfurtban töltötte s itt tevékenykedett. Elsősorban térképeket s krónikák illusztrációit alkotta meg. Fő műve a Topographia Germaniae, amelyet a saját maga által működtetett kiadójában jelentetett meg.
Nyomda, nyomdászház
A nyomdászat fejlődésével megmutatkozott az igény, hogy a műhelyek egyértelműen megkülönböztessék magukat szakmabeli társaiktól. Ennek köszönhetően a 16. századtól már megfigyelhető az aktív gyakorlatban a nyomdászjelvények használata, amelynek hagyománya hazánkban is gyökeret vert. Az egyes műhelyek készletében megtalálható fametszetes dúcok nemcsak a sokszorosított kisgrafika szempontjából méltók figyelmünkre, hanem hasznos segítség lehet az impresszum nélkül, illetve a nem valós (koholt) adatokat feltüntető nyomtatványok esetében is.
A jelvény, mint az iparosoknál a céh zászlaja, generációról generációra szállt, általában az adott kor neves művészei tervezték meg.
„Ha az olvasó manapság kinyit egy új könyvet, már tudja, hogy rögtön az első oldalon megtalálja mindazon információkat, amelyek alapján eldönti, elolvassa-e vagy félreteszi. A címlapon megadják ugyanis a szerző nevét, a mű címét, a kiadás helyét, a kiadó nevét, valamint a kiadás idejét. Ennek meglétét elméletileg – legalábbis Franciaországban – törvény biztosítja.
A XV. században – illetve még a következőben is – élő emberek ebből a szempontból kevésbé voltak kedvező helyzetben; sokáig kellett lapozniuk egy-egy könyvet, mire megtudták, miről is van szó.
A legrégebbi nyomtatott könyvnek még címlapjuk sem volt; a szöveg – csakúgy, mint a kéziratos könyvekben – rögtön az első oldalon kezdődött, s egy rövid kezdőformula előzte meg, amelyben a munka tárgyát határozták meg, és amelyben néha szerepelt a szerző neve is. De még sokáig, egészen a XVI. század elejéig a könyv végén a kéziratos könyvekből örökölt kolofonban kellett keresgélnie annak, aki bővebb felvilágosítást szeretett volna kapni. Ebben azért már szinte a kezdetektől szokás volt elárulni a kiadás helyét, a nyomdász nevét, sokszor a könyv pontos címét és szerzőjének nevét is.
Mindazonáltal már a 15. században megjelenik az incipit és a kolofon mellett egy új azonosító, a fába metszett nyomdászjegy. Ez eleinte csak egy – gyakran fekete háttérbe vésett – egyszerű névrövidítés volt, amely megegyezett azzal a jelzéssel, melyet a nyomdászok és a könyvkereskedők – a szállítók munkájának megkönnyítése végett – az ügynökeiknek küldött könyvesbálákra festettek. A nyomdászjegyet a kolofon alá vagy pedig az utolsó ívfüzet egy üresen maradt lapjára nyomták és valóságos reklámgrafika alakult ki belőle, amely immár nem csupán a könyv eredetét jelezte, hanem annak díszítésére és minőségének védjegyéül is szolgált…”
(Febvre–Martin: A könyv születése)
A nyomdajegy elterjedésével a nyomdászok, s a könyvkereskedők is megjelenítették műhelyük cégérét, jelmondatukat. Továbbá a humanizmussal pedig egyre több antik ihletésű allegória, jelkép, gyakori esetben bonyolultabb szimbolika megjelenésének is teret adhatott. Mai napig az egyik legismertebb Aldus Manutius nyomdászjelvénye, amely a következő kötetben is látható: Speroni, Sperone (1500–1588): Dialoghi [Velence] In Vinegia: In casa de’ figliovoli di Aldo,1545.
Aldus Manutius (1449–1515)
Velencei nyomdász és kiadó, a kurzív és valamennyi újabb antikva betű megteremtője. Főként ókori klasszikusok első kiadásaival (editio princeps) vált híressé. A szépművészetek pártfogója, a filozófus Pico Della Mirandola gróf (1463–1494) hívta meg házába, ahol az ő révén ismerkedett meg Rotterdami Erasmussal, akivel örök barátságot kötött. Pico halála után annak nővéréhez (Rodolfo Pio Carpi herceg özvegyéhez) költözött, mert felkérték a gyermekek nevelésére.
Velencében, a művészetek és tudományok virágzó városában tanítványainak és néhány barátjának támogatásával alapította meg nyomdáját, azzal a céllal, hogy az ókori klasszikusok műveit, – amelyek addig jórészt csak kéziratokban voltak meg – hibátlan és mintaszerű szöveggel az egész világon elterjessze. Széles körű tudása volt és józan ítélőképessége; a könyvkiadásnál a tökéletességre törekedett. Itália és egész Európa vezető tudósaival vette körül magát.
Velencében a Carpi hercegek kis akadémiájából létrejött az Aldus-akadémia. Ennek tagjai meghatározott napokon összegyűltek nála, hogy eldöntsék, mely szövegeket kell kinyomtatni, és mely kéziratokat lenne helyénvaló lefordítani. Az akadémia tagjai között voltak szenátorok, későbbi főpapok, professzorok, orvosok, illetve görög tudósok is. A könyvek, amelyeket 1488-tól 1515-ben bekövetkezett haláláig kiadott, tudományos szempontból nem voltak mind azonos értékűek, de túlnyomó részükre még a mai nyelvészek és kritikusok is nagy elismeréssel tekintenek. Aldusnak köszönhetjük 28 görög klasszikus első kiadását. Görög és latin szótárt is nyomtatott, valamint bevezetőt a héber nyelvhez. Nemcsak Itália de egész Európa vezető nyomdásza lett a 15-16. század fordulóján. Aldus 1502-től használta könyveiben, az „aldinákban” a delfines nyomdajelet, amely a könyvbarátok szemében mind a mai napig a tartalmi és formai minőség védjegyének számít.
A nyugat-európai nyomdászat további terjedésével egyre több olyan nyomda is megjelent, amely már több városban is fent tudott tartani műhelyt, immár valóságos hálózattá alakítva azokat.
Erre jó példa a Giunti és a Sessa család munkássága.
A Giunti család
Eredetileg Firenzéből származó nyomdászcsalád. Az első nyomdát Lucantonio Giunti alapította 1489-ben, Velencében. A testvére Filippo Giunti nyomdája 1497-től vált aktívvá Firenzében s a 15–16. század fordulóján vezető nyomdászműhellyé nőtte ki magát.
A család mintegy harminc tagja érintetté vált a könyvszakmában: vagy nyomdászok lettek vagy könyvkereskedők. 1520-ban alapították meg a következő nyomdájukat Lyonban s 1550-re könyvesboltjuk lett Antwerpenben, Burgosban, Frankfurtban, Medina del Campóban, Párizsban, Salamancában, Zaragozában. Tovább terjeszkedve Bolognában, Bresciában, Genovában, Livornoban, Luccában, Nápolyban, Piacenzában, Pisában, Sienában, Torinoban, Sardínia és Szicília szigetén.
Legaktívabb a Velencében működő nyomdájuk volt, főként liturgikus szövegeket adtak ki – Firenzében meg külön monopóliumot kaptak kották kiadására.
Az általuk alapított nyomdákat az örökösök aktív működése még hosszú évtizedekig életben tartotta.
Példa: L’ Hercolano: dialogo di messer Benedetto Varchi…
In Vinetia: Appresso Filippo Giunti, e Fratelli, 1570.
A Sessa fivérek: Giambattista és Marchio Sessa
Svájc olasz területén lévő Sessa városából származó nyomdászok, akik később Velencében telepedtek le, s több műhely is a tulajdonukban volt. Főként Seneca és Marco Polo műveit adták ki, de klasszikus olasz irodalmi műveket is. Nyomdászjelvényükben pl. macska-motívum szerepel, utalva a nyomdászat immár egyeduralkodó mibenlétére.
A hazai nyomdászat (nem csak hazai) kezdetei
Temesvári Pelbárt: Sermones de sanctis
A 15. században működő obszerváns ferences szerzetes kora legnépszerűbb műfajában, a prédikációban alkotott maradandót. Egy csodás gyógyulás után, Szűz Mária tiszteletére állította össze Stellarium (Csillagkorona) című gyűjteményét, míg a Pomerium (Gyümölcsöskert) című munkában szereplő szentbeszédek az egyházi év és a szentek ünnepeihez igazodnak. Az eredetileg talán magyarul (is) elhangzott prédikációkat latinul foglalta írásba. Két teológiai munkája is ismert, az Expositio compendiosa et familiaris és a Rosarium. Ha ezek megjelenéseinek a számát nézzük, Pelbárt egyértelműen a legnépszerűbb korabeli magyar szerző volt, akit nemzetközileg is számon tartottak. A 15. és 16. század folyamán az Expositio kettő (1504, 1513), a Stellarium huszonegy (1498 és 1586 között), a Pomerium húsz (összesen hatvan részben és utánnyomással, 1498–1521), a Rosarium négy (1503–1590) kiadásáról, illetve kinyomtatott kötetéről tudunk. Az összesen 47 ismert edíció közül 27 Hagenauban látott napvilágot, ugyanis az itteni nyomdász, Johann Rynman különös figyelmet fordított Magyarországra, személyesen utazott oda kiadható kéziratokért. Ezen kívül más német városokban, valamint francia és itáliai nyomdákban is jelentek meg Pelbárttól művek.
Antonio Bonfini: Rerum Ungaricarum decades
Antonio Bonfini monumentális munkája a teljes magyar történelem részletes bemutatására vállalkozott, mint a címből kiderül, decasokba, azaz egyenként tíz könyvből álló részekbe rendezve. A hagyományos elképzeléseknek megfelelően (és a megbízó, Mátyás király propagandisztikus törekvéseihez igazodva) a hunokat és az avarokat is a magyarok elődeinek tekintette, így velük kezdte a művét, s egészen a saját koráig vezette az események fonalát, az általa említett utolsó esemény az 1496-ban tartott országgyűlés. Az olasz történetíró forrásként részben a már ismert krónikákat (például a Hess-féle kiadványon alapuló Thuróczy-krónikát), részben a saját tapasztalatait, a kortársak beszámolóját használta fel (az utolsó évtizedekre vonatkozóan), de mindent a saját stílusában dolgozott át, és számos esetben kibővítette, a maga elképzelései szerint új adatokkal egészítette ki a rendelkezésére álló anyagot, hogy tartalmilag és stilárisan is egységes művet alkothasson. Lényegében tehát nemzetközi szintre emelte a magyar történetírást, kompenzálva az addig megjelent művek hiányosságait, amelyeket főleg elmaradott, középkorias stílusuk miatt illettek bírálattal külföldön.
A terjedelmes, igazi humanista stílusban íródott Rerum Ungaricarum decades az elkészülte után nagy figyelmet és elismerést váltott ki, ám a politikai helyzet megváltozása után háttérbe szorult, Habsburg-ellenes irányultsága miatt. Csak 1541-ben került sajtó alá Bázelben, akkor is csupán a korai történelemről szóló első három decas. 1565-ben Heltai Gáspár Kolozsvárott kinyomtatta a negyedik decast. A teljes mű kiadása a neves 16. századi humanistának, Zsámboky Jánosnak köszönhető, aki szintén Bázelben, 1568-ban jelentette meg Bonfini művét, hozzácsatolva egyéb történelmi munkákat is, például Oláh Miklós Attiláját és a saját vázlatait, amelyek a Rerum Ungaricarum decades lezárását követő történelmi eseményeket mutatták be. Bonfini népszerűsége ekkor ismét fellendült, a művet többször újra kiadták, és más nyelvekre is lefordították. Évszázadokon keresztül alapműnek számított a magyar történetírásban, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a Bonfini utáni szerzők sokáig csak a Rerum Ungaricarum decades folytatására vállalkoztak, az általa lefedett időszak újraírásával nem mertek próbálkozni. Csak a modern történettudomány kialakulásával kezdték el komolyabban kritizálni Bonfinit, egy reneszánsz kori történeti munka a felvilágosodás utáni idők szakmai elvárásainak már nem felelt meg. Jól jellemzik a korszak hozzáállását a 18. század egyik legjelentősebb magyarországi tudósának, Bél Mátyásnak a szavai: „még el is csodálkoznék, hogyan jutott Bonfini eszébe ez a sok szemfényvesztés, ami egyetlen korabeli írónál sem bukkan fel – ha nem lenne közismert a tudósok körében, mennyi hitelessége van e rendkívüli képzelőerővel megáldott történetírónak.” A gondosan vizsgált eredeti dokumentumokon, szigorúan a bizonyított tényeken alapuló történetírás tehát végleg háttérbe szorította Bonfini művét mint elsődleges forrást, a magyar historiográfia történetében azonban vitán felül előkelő hely illeti meg.
Nyomdászat a reformáció és ellenreformáció jegyében
Kultsár György: Postilla
A Postilla a korabeli Magyarországon működő egyik leghíresebb protestáns nyomdászcsaládnál, a Hoffhaltereknél jelent meg. A família első hazánkba érkező tagja Raphael Hoffhalter volt. Lengyelországból származott, és néhány évnyi zürichi tartózkodás után Bécsbe, majd Debrecenbe, Váradra, végül Gyulafehérvárra költözött, ezekben a városokban működtette nyomdaműhelyét 1568-ban bekövetkezett haláláig. 1571-ben a katolikus Báthory István került az erdélyi fejedelmi székbe, és erősen korlátozta a protestáns könyvkiadást, így Raphael fia és örököse, Rudolf 1573-ban a Habsburg uralom alatt álló nyugati országrészbe költözött át, ahol a protestantizmust támogató főúr, Bánffy Miklós birtokán, Alsólendván telepedett le. Azonban már 1574-ben ismét költözni kényszerült, miután a Habsburgok által kiadott katolikus cenzúrarendeletet ezeken a területeken is érvényesítették. Ekkor Zrínyi György birtokára, Nedelicre távozott, de hamarosan innen is menekülnie kellett. A nyomda megszüntetése után az ott kiadott könyveket jelentős részben megsemmisítették, de az addigra már eladott példányok (köztük a kiállított darab is) szerencsésen megmenekültek ettől a sorstól.
Enyedi György & Toroczkai Máté: Az ó és uy testamentum-beli helyeknek … magyarazattyok
A művet megjelentető kolozsvári nyomda a 17. század elején az unitárius vallású Heltai család, pontosabban ifjabb Heltai Gáspár tulajdonában volt, aki apjától örökölte a műhelyt, de valószínűleg csak 1611-ig vezette azt személyesen, amikor is elnyerte a városi jegyzői posztot, és hivatali teendői elszólították addigi munkájától. Fiú utódja nem volt, egyetlen életben maradt gyermeke, Heltai Anna és annak férje, Hosszú (Lang) Tamás királybíró pedig nem értettek a nyomdászathoz, ezért egy nyomdavezetőt alkalmaztak Makai Nyírő János személyében, aki a saját neve alatt dolgozott; a könyv címlapján ezért ő szerepel kiadóként. Nyírő valószínűleg pályafutása fontos állomásának tekintette ennek a munkának a megjelentetését, mert kifejezetten emiatt teljesen felújította a nyomda elhasználódott betűkészletét, a birtokában lévő matricák segítségével új karaktereket öntve a régiek helyett.
Később a nagy múltú műhely a Szőrös (Ravius) családra szállt, amelynek egyik ága reformátussá lett, de maga a tipográfia megmaradt az unitárius egyház tulajdonában, és egészen 1660-ig működött annak ellenére, hogy Erdélyben a református vallás élvezett domináns szerepet, ami a nyomdaműhelyek létesítését és anyagi támogatását is erősen befolyásolta.
Matkó István: Matkó István: X, ut tök, könyvnek el-tépése, avagy Banyasz csakany
A kiadvány a sárospataki iskola mellé alapított fejedelmi nyomdában jelent meg. Ennek alapjait még I. Rákóczi György rakta le, de tényleges működését csak özvegye, Lorántffy Zsuzsanna alatt, 1650-ben kezdte meg, a híres tudós, Johannes Amos Comenius erdélyi látogatása alkalmával. A református fejedelmek pártfogása alatt álló nyomda fennállásának első szakaszában zavartalanul adhatott ki tankönyveket és a kálvini tanítást védelmező hitvitázó műveket, 1660 után azonban, a II. Rákóczi György halálát követő zavaros időszakban, a működése veszélybe került, egy ideig el is szállították Sárospatakról. A fejedelem özvegye, Báthory Zsófia ugyanis katolizált, és mind az iskola, mind a nyomda működését erősen korlátozta. Talán ennek köszönhető, hogy a kiadványból hiányzik a kiadás helye és a nyomdász neve. Ezt a módszert sokszor alkalmazták a korszakban, ha érintettségük kiderülése veszélyt jelentett volna a szerzőre vagy a kiadóra.
Nem sokkal a Bányász csákány megjelenése után, 1671-ben a nyomda és az iskola is beszüntette működését; a tipográfiai felszerelést Debrecenbe szállították, a diákok részben ugyanide, részben Erdélybe távoztak.
Pázmány Péter: Igazsagra-vezerlö kalauz
Miután Esztergom török kézre került, az itteni érsekség (és ezzel a magyarországi katolikus egyház) központja Nagyszombat lett. Ez magával hozta a nyomda iránti igényt is a városban; elsőként Telegdi Miklós esztergomi érseki helynök szerzett be felszerelést, az általa alapított tipográfia 1609-ig működött. Ezután egy időre nyomda nélkül maradt a város, csak 1618–21 között létesült új, amikor Bethlen Gábor hadjárata miatt ide menekítették a pozsonyi műhelyt. Az erdélyi fejedelem azonban így is hatalmába kerítette a nyomdát, és mivel kifogásolta, hogy kizárólag katolikus műveket ad ki, átköltöztette Kassára. Ezután még hosszabb nyomdamentes időszak következett Nagyszombatban, csak évtizedek múlva indult újra a könyvkiadás, Pázmány Péter érseknek köszönhetően, aki nemcsak a katolikus hitet védelmező művek megírására, hanem a megjelentetésükre is nagy gondot fordított. 1623-ban Pozsonyban indított nyomdát, majd 1635-ben, amikor Nagyszombatban megkezdte működését az egyetem, itt is esedékessé vált egy tipográfia létesítése. A terv azonban csak 1647-ben realizálódott, és ekkor sem új alapításra került sor, hanem ismét a pozsonyi nyomdát szállították át az érseki-egyetemi székhelyre. A nehézkes kezdés után viszont folyamatos fejlődés figyelhető meg mind mennyiségileg, mind minőségileg: a szakszerű irányítás alatt működő, eszközeiben egyre bővülő tipográfia a század végére az ország első számú műhelyévé vált.
Benyák Bernát József (Komárom, 1745. december 6. – Selmecbánya, 1829. március 1.) bölcseletdoktor, piarista rendi szerzetes, tanár. 1764-ben lépett a piarista rendbe. Bölcseleti és teológiai tanulmányainak elvégzése után a nyitrai convictus igazgatója lett, majd a pesti szerzetesrend líceumában elsőként oktatott magyar nyelven költészetet és retorikát. Később Székesfehérváron, Vácon, Debrecenben és Trencsénben is tanított. Élete utolsó évtizedeit Selmecbányán töltötte.
Christian Friedrich Gessner nyomdaipari szakkönyvének előlapja:
A díszes, allegórikus előcímlapon méltóságteljes női alak áll egy emelvény tetején, glóriájáról a Typographia feliratot olvashatjuk le. A kép előterében istennőalak mutatja a hozzá vezető utat egy kisfiúnak – mellettük leejtett „Format Buch”, azaz betűmintakönyv is jelzi a tanulás folyamatát: írás, szövegértés, főnévragozás, igeragozás, szövegalkotás… ha mindezeken az állomásokon sikeresen túljutsz, „akkor méltó leszel arra, hogy beléphess” Typographia fenséges birodalmába.
A rajzoló és rézmetsző nem más, mint a lipcsei Johann Martin Bernigeroth, 18. századi rézmetsző és rajzoló a szász királyi udvarban.
Bikfalvi Falka Sámuel (Fogaras, 1766. május 4. – Buda, 1826. január 20.) betűmetsző, rajzoló, rézmetsző.
Erdélyi nemes családból származik. Székelyföldön járt iskolába, Neuhauser Ferenc rajztanár mentorálta. 1789-ben kinevezték a budai egyetemi nyomdában „anyabetű véső és betűöntési felügyelővé”. Bécsben tanult, az erdélyi reformátusok támogatásával. 1791-től a bécsi képzőművészeti akadémiára járt, metszést tanult, a betűmetszés tudományát pedig a cs. kir. pénzverdében sajátította el. 1795-ben jelent meg gr. Teleki Sámuel marosvásárhelyi könyvtárának nyomtatott katalógusa, melynek betűit Falka Sámuel metszette. Didot-t követve sztereotípiával is kísérletezett – azaz közvetlenül fémlemezre nyomtatott –, ez lehetővé tette a tömeggyártást.
Saját tervezésű betűket használt, Grünn Orbán is tőle vásárolt készletet, amikor felújította és fejlesztette szegedi nyomdáját.
A tudományos nyomtatás fejlődése
„Bevallom, hogy azok közé tartozom, akik jól írnak, és jártasak az írásban…” – írja Apáczai Csere János az első magyar nyelvű tudományos összefoglaló mű, a Magyar encyclopaedia előszavában (Utrecht, 1655) Egyetemes művét kifejezetten tankönyvnek szánta a magyar tanulóifjúság számára. Ezért jól áttekinthető szerkezetbe rendszerezte a nagy mennyiségű tudásanyagot, ismeretelméleti kérdésektől kezdve a gondolkodás és érvelés módszerein át, korának összes ismert tudományterületéig. Számos újítást vezetett be a természettudományok magyar nyelvű szakszókincsében, és kora tekintélyes tudósainak műveit is felhasználta enciklopédikus munkájához.
Hatvani István, a debreceni egyetem egyik legkiválóbb tudósa, matematikus, kísérleti fizikus és filozófus „ördöngös” hírében állt, részben rosszindulatú rágalmazás miatt, részben mert elektromos és kémiai kísérleteivel babonás félelmet keltett. Arany János és Jókai Mór fel is dolgozta a közszájon forgó Hatvani-mondát. Arany János egy népmonda után ír róla verset 1855-ben, Jókai Mór A magyar Faust című „regénykében” (alcíme szerint „népregében”), amit így zár le:
„Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformáció a vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mendemondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.”
Benkő Ferenc magyar nyelven oktatott természetrajzot a nagyenyedi református kollégiumban, és ő írta az első magyar nyelvű, ásványtannal foglalkozó művet, amit a honi kémiatörténet egyik sarokköveként tartanak számon (Magyar minerologia, az az a’ kövek’ ‘s értzek’ tudománya. Kolozsvár, 1786). Az iskolai oktatáson kívül is mindent megtett a honismeret, a földrajzi és természetrajzi ismeretek terjesztése érdekében. Ezt a célt szolgálta a Parnasszusi időtöltés című munkája, amely évkönyvként jelent meg 1793 és 1800 között, 7 kötetben. Változatos témák, szórakoztató és ismeretterjesztő írások jelentek meg a füzetekben, mint például az ókori görögök és rómaiak története, keleti utazásokról szóló beszámolók, Tahiti felfedezése és Cook kapitány útja, erdélyi útirajz ásványtani, bányászati leírással, az enyedi kollégium története, leírása, gyűjteményei.
(Esztendőnként ki-adott, parnassusi időtöltés. Nagyszeben – Kolozsvár, 1790–1794). Könyvtárunk egyik példányát Somogyi Károly bejegyzései is különlegessé teszik.
Tótfalusi Kis Miklós
Az utolsó magyar tudós könyvnyomtató, korrektor és betűöntő.
Szegény családban született, Alsó-Misz-Tótfaluban 1650-ben. Horthi István református lelkész biztatására és támogatásával Nagyenyeden kezdte tanulmányait, később Amszteramba utazott, eredeti szándéka szerint ő maga is lelkésznek készült. Püspöki megbízást kapott – közvetve a fejedelemtől –, hogy felügyelje az ott készülő Biblia nyomtatásának folyamatát.ez sorsfordító lépést jelentett az életében: felismerte, hogy ha teljes figyelmet szán ennek a munkának, akkor le kell mondania eredeti tervéről, és inkább alaposan beletanult a nyomdászmesterségbe, majd ő maga adta ki az aprólékosan felülvizsgált, javított új magyar nyelvű Bibliát. A híres Blaeu család műhelyében ismerkedett meg az Elzevir-iskola kifinomult tipografikus sajátosságaival. Olyan tökélyre fejlesztette mesterségét, hogy Firenzéből is, a grúz hercegtől is, a Vatikánból is kapott megbízást. „Talicskával hordták az aranyat az udvaromba”, írja Mentség című önéletrajzi összefoglaló művében. Hazája iránti elkötelezett hűsége azonban hazaszólítja: feltett szándéka újjászervezni a magyarországi könyvnyomtatást, hogy olcsón széles körben terjeszthesse a tudást az egyszerű nép körében is. Az Amszterdamban használt Elzevir-betűkészletet nem szállítja Kolozsvárra, hanem beolvasztja, illetve eladja. Viszontagságos körülmények között tér haza, majd fáradságos munkával újjászervezi a könyvnyomtatást Kolozsvárott. Egyesíti a két kolozsvári nyomdát, teljesen újraöntött betűkészlettel lát munkához. Két évbe telik, mire nyomtatásba kezdhet itthon az újonnan metszett – az amszterdamihoz képest kezdetlegesebb – betűkészlettel és kényszerűségből silányabb minőségű papíron.
„Jó tipográfus csak jó ortográfus lehet” – vallja. Ortográfiája mai betűhasználatunk alapja. A ragyogó képességű és tudású mester azonban itthon kicsinyes gáncsoskodások következtében kudarcot vall, ahogy barátja, Pápai Páriz Ferenc tragikusan megénekli siratóversében.
Molnár János 18. századi jezsuita, kiváló polihisztor, az ország számos városában tanított különböző tantárgyakat. Első megjelent könyve A régi jeles épületek… címet viseli (Nagyszombat, 1760.). Ez az első magyar nyelvű művészettörténet, amelyben az ókori nyugati világ építészeti műalkotásait mutatja be a világ kezdetétől a Római Birodalomig, időmértékes versekben. Ő volt az első magyar nyelvű fizikakönyv szerzője is: A’ természetiekről Nevvton tanítványainak nyomdoka szerént (Pozsony – Kassa, 1777.).
Élete utolsó húsz évét az irodalomtudomány kutatásának szentelte. Legjelentősebb műve a Magyar könyv-ház (Pozsony – Pest, 1783–1794), 22 kötetből álló munka.
Pápai Páriz Ferenc tudatosan magyar nyelven terjeszti az ismereteket, és a magyar nyelv művelése céljából írja meg latin-magyar, magyar-latin szótárát is: hogy minél szélesebb körhöz eljuttathassa a tudást. Már ifjú korukban jó barátok lesznek Tótfalusi Kis Miklóssal: a későbbi híres és népszerű tipográfus mester épp barátja biztatására megy Amszterdamba a nyomdászmesterséget kitanulni, hogy ott magyar nyelvű Bibliát nyomtathasson, majd hazatérve Kolozsváron felvirágoztassa a magyar könyvnyomtatást. A Pax corporis (A test békéje) című Pápai Páriz-mű már Tótfalusi kolozsvári nyomdájában készül el.
Korábbi virtuális kiállításainkból részletek:
• Latin-magyar és magyar-latin szótára
• Pax corporis, A test békéje című orvosi műve
Kategóriák:
