2024. november 20., szerda

Katalógus

Hosszabbítás

eKönyvtár

Weboldalaink

Művészeti anatómiák hatása – történelmi korokon át

0
Művészeti anatómiák hatása – történelmi korokon át

Dátum/Időpont
2022. 10. 27. csütörtök – 2022. 11. 30. szerda
Nyitvatartási időben

Helyszín
Központi könyvtár
Központi könyvtár, Szeged, Dóm tér 1–4.


„Korunkban semmit sem romboltak le annyira, majd állítottak helyre teljesen, mint az anatómiát…” (Andreas Vesalius)

A földszinti kiállítótérben megtekinthető kiállítás a régi és ritka állomány orvostudományi könyvein, anatómiai atlaszain és a művészeti szakkönyvtár látványos kötetein keresztül nyújt betekintést a művészi igényű anatómiai ábrázolások történetébe.

 

ANATÓMIAI KÖNYVRITKASÁGOK

AZ EMBERI TEST ÁBRÁZOLÁSÁNAK TÖRTÉNETE

 

Aelius Galenus / Claudius Galenus (Pergamon, 129 – Róma, 216 körül) görög származású római orvos és filozófus gyűjteményes munkái: Galeni omnia quae extant opera: quorum alia nunc primum sunt inventa… (Velence: Apud haeredes Lucae Antonii Juntae Florentini, 1550)

A szerzőt szülőhelyéről pergamoni Galénosznak is szokták nevezni. Az ókori világ legképzettebb orvosa, a legtöbb orvostudományi ág, így az anatómia, fiziológia, farmakológia, neurológia, patológia kialakulásához hozzájárult. Kiemelkedő tudósa volt a logikának s a filozófiának is.

Orvosi tanulmányai után visszatért szülőhelyére,  s az ottani főpap, Kis-Ázsia legbefolyásosabb embere szolgálatába lépett: a gladiátorai orvosa lett. Vizsgálta a személyes higiénia, a jó erőnlét, a megfelelő étkezés, s általában a megelőzés kérdéskörét, de mellette folytatta elméleti tanulmányait is. Később Rómában telepedett le.

Anatómiai ismeretei főleg majmok és disznók boncolásán alapultak. Csak a 16. század közepe táján publikáltak először emberi testeken végzett boncolási eredményeket; ekkor jelent meg Andreas Vesalius anatómiája. Vesalius is Galénosz tanításait igazította hozzá az új eredményekhez. Galénosz tudományos elképzelése a vérkörről egészen 1628-ig elfogadott volt, amikor is William Harvey megjelentette írását a vérkeringésről. Az orvosnak készülő diákok a 19. század végéig többféle szakterület ismereteit Gelénosz kutatásai nyomán sajátítottak el.

Ő magát nem kifejezetten orvosnak, hanem inkább filozófusnak tartotta, ahogy azt A legjobb orvos filozófus is egyben című művében is leírta. Nem ismert, hogy pontosan meddig élt. Összegző munkája 207 után készült el, s arab biográfusai szerint 87 éves korában, 216/217 körül hunyhatott el.

Galénosz könyveihez Antonio Mussa Brassavola készített indexet: Antonii Musae Brasavoli … Index refertissimus in omnes Galeni libros, qui ex secunda Iuntarum extant (Velence: Giunta, 1551)


Andreas Vesalius: De humani corporis fabrica
(Basel: per Ionnem Oporinum, 1555)

Az emberi test felépítéséről szóló mű először 1543-ban jelent meg, a könyvtárunk tulajdonában lévő második kiadás pedig 1555-ben. Vesalius jól rendszerezett anatómiai munka mind orvostudományi, mind művészeti szempontból kiemelkedő. A kötetet jórészt Jan Calcar részletes, művészi színvonalú fametszetei illusztrálják.

Az 1555-ös kiadás címlapján egy „anatómiai színház” jelenete látható, ami a valóságban korántsem volt ilyen impozáns, de tény, hogy a boncasztalt amfiteátrumszerűen pad- vagy állóhelysorok vették körül. A fókuszban a demonstrációt vezető Vesalius éppen preparál egy megnyitott testet. Közvetlen környezetében tanítványai, a tetem fejénél egy összeállított csontváz. Az előtérben kést fenő borbélysegédeket láthatunk, néhány segéd kísérleti állatot hoz be. A reneszánsz jellegre az antik oszlopcsarnok, s a világias öltözetű közönség utal. Valószínű, hogy a rendkívül dinamikus nyitókép már Calcar 1546-ban bekövetkező halála után készült, és önmagában is  műalkotás.
A kép felső harmadában Vesalius családi címere látható: a három menyét származásukra utal. (Wesel jelentése a flamand nyelvben menyét, latinos formában Vesalius. A család eredeti neve: Witing, Witting.)

Vesalius életéről keveset tudunk: 1514-ben vagy 1515-ben született. Édesapja V. Károly császár udvari patikusa volt, aki az uralkodót a hadjárataira is elkísérte.  A mester Brüsszelben, Löwenben töltötte ifjúságát. Az anatómia iránti érdeklődése korán megmutatkozott. Iskolai tanulmányai során Albertus Magnus és Michael Scotus írásaiból tanulmányozta az emberi test felépítését. 1533 és 1536 között Párizsban tanult, ahol Jacobus Sylvius volt az orvostudományok kiemelkedő alakja. Vesalius már a párizsi évek érzékelte az ellentmondást Galénosz ókori eredményei és a jelen kutatásai között. Elhatározta, hogy kizárólag saját észlelései lesznek számára iránymutatóak. 1536 végén – 1537 elején a leöweni hatóságok jóindulatú támogatásával nyilvános boncolásokat rendezhetett az egyetem hallgatói számára, amelyhez ő maga fűzött hozzá magyarázatokat. 


Gabriele Fallopio: Observationes anatomicae: ad Petrum Mannam medicum Cremonensem…
(Velence: Apud Marcum Antonium Ulmum, 1561)

Gabriel Falloppius (1523–1562) a 16. századi Olaszország egyik legtekintélyesebb anatómusa. Főként a fül és a reproduktív szervek leírása fűződik a nevéhez. A modenai katedrálisban kanonokként szolgált, majd Ferrara egyetemére nyert felvételt, s tanulmányai végeztével az egyetem tanára lett. Anatómiát kezdett oktatni, s a pisai és a padovai egyetemnek is óraadó tanára lett.
Vizsgálódásait boncolás közben végezte, ezek eredményét foglalta össze az Obsevationes anatomicae című munkájában. Kutatásaival kivívta kollégái, többek közt Vesalius csodálatát is. Ő fedezte fel a női testben a petefészkeket a méhhel összekapcsoló petevezetéket, amelyet ma Falloppi-kürtnek is neveznek. Számtalan idegpályát fedezett fel és írt le a fejben s az arcon, továbbá ismertette a belső fül félkör alakú csatornáját. Barátja és támogatója volt Vesaliusnak, csatlakozott hozzá a klasszikus görög anatómus, Galénosz nézeteit felülbíráló vitában. Hozzájárult a markáns szemléletváltáshoz, amely a reneszánsz orvostudomány fejlődéséhez vezetett.


Robert Fludd
(1574–1634): Integrum morborum mysterium; sive medicinae catholicae (Guilielmi Fitzeri, 1631)

Humanista elnevezéssel Robertus Fluctibus, filozófus s korának híres, Paracelsus nyomdokán haladó angol orvosa – mind tudományos, mind pedig okkult szempontból.
Asztrológusként, kozmológusként, matematikusként, kabbalistaként is emlékeznek rá. A Rózsakeresztesek kiemelkedő alakja, egyesek szerint a Sion-rend feltételezett nagymestere. – Munkásságának Szerb Antal magyar író is emléket állít a Pendragon legenda című munkájában.
Főnemesi családból származott, édesapja Sir Thomas Fludd, aki I. Erzsébet angol királynő pénztárosa volt. Az oxfordi egyetemen szerezte orvosi diplomáját, s ezen kívül a kémiát, s az okkult filozófiát is tanulmányozta. Tudományos szempontból híres a közte és Johannes Kepler között futó vita, amelynek fő gondolata az ismeretszerzés tudományos és a titkos tanok általi megközelítése. Alapvető nézeteit az Utriusque Cosmi, Maioris scilicet et Minoris, metaphysica, physica, atque technica Historia (A makrokozmosz és a mikrokozmosz metafizikai, fizikai és technikai története) című munkájában fejtette ki, amelyet a németországi Oppenheimben adatott ki, 1617 és 1621 között.
Fludd volt az egyik első tudós, aki az emberi testet tanulmányozva a vérkeringésről értekezett. A makrokozmosz és a mikrokozmosz teóriáján alapuló magyarázata pontatlannak bizonyult, mégis az ő elképzeléseit fejlesztette tovább William Harvey (1578–1657), s alkotta meg a ma is alkalmazott értelmezést.


Renatus Des Cartes: De homine figuris et latinitate donatus a Florentio Schuyl …
(Leyden: Ex Officina Hackiana, 1664)

Descartes e kevésbé ismert műve valójában az első, emberi élettannal foglalkozó tudományos szakkönyv. Szellemi örökségéhez hozzátartozik a „filozófiai szkepticizmus”, ami több tudományos eredményhez is vezetett. Könyvtárunkban az eredetileg francia nyelven írt mű latin fordítása található meg, amelyet Florentius Shuyl (1619–1669) németalföldi orvos és botanikus fordított le.

Már 1633-ban kész volt a mű, de ebben az évben kezdődött el Galilei pere, s Descartes-ot Olaszországban élő jóakarói óvatosságra intették. Így a latin kiadás először 1662-ben jelent meg (évekkel a szerző halála után). A következő latin nyelvű kiadás vált igazán ismertté, amely 1664-ben látott napvilágot. Ebből látható példány a kiállításban.

Ez az első olyan élettani szakkönyv, amelyben a szerző tisztán, mechanikusan tárja fel az emberi test, s az emberi szervek működését. Descartes az elsők között ismertette meg a kutatókkal William Harvey (1578–1657) angol orvos vérkeringési modelljét (nevezetesen a nagy vérkört). A mű gazdag rézmetszetű illusztrációi között található egy különleges, felnyitható lapokból álló illusztráció a szívről, amely élethű részletességgel ábrázolja a vérkeringés folyamatát. Descartes nézete szerint a test jellemzője a hő és mozgás, a léleké a gondolat. Az idegek pedig finom csövecskék módjára behálózzák az egész testet, valami „légnemű szubsztanciát vagy szelet” tartalmaznak, „amit a test éltető fludiumának nevezünk”. A test életben tartó principiuma a hő, amit a keringő vér szállít a végtagokba és szervekbe. A szívet nem mozgáscentrumnak tartja, hanem hőközpontnak, amelynek az a feladata, hogy az életszellemet a szervezet minden részébe eljuttassa.
A test és lélek kapcsolata nem egészen egyértelmű: a lélek helyét az agyvelőben (tobozmirigy) jelöli meg, amely „a test többi részénél nagyobb mértékben teszi lehetővé, hogy a lélek funkcióit gyakorolhassa”. Részletesen elemzi lélek és test kölcsönhatását is. Az orvos-filozófus Descartes posztumusz műve igazi tudománytörténeti „csemege”.


Johann Adam Kulmus: Anatomische Tabellen
(Lipcse: in der Caspar Fritschischen Buchhandlung, 1759)

A Johann Adam Kulmus (1689–1745) anatómiai tábláit összefoglaló kötet ugyancsak hatással volt az orvostudomány további alakulására – nemcsak Németországban, hanem pl. Japánban is. A mű a 18. század egyik legtöbbet kiadott szakkönyve volt. A boroszlói születésű orvos Gdansk területén tevékenykedett, e város egyetemén oktatták a sebészorvosnak tanulókat. A kötet gazdagon illusztrált rézmetszetekkel, s 1722 és 1814 között 23 különböző (14 német, 5 latin, 1 francia, 1 holland nyelvű) kiadást ért meg . A könyv népszerűséghez hozzájárult, hogy az előző anatómiai atlaszok túlságosan nagy méretével ellentétben sokkal praktikusabb, könnyebben kezelhető méretben látott napvilágot. Érdekessége még, hogy az első kísérleti anatómiai szakkönyv, amelyet 1774-ben japán nyelvre is lefordítottak.


Joseph Jacob Plenck: Primae lineae anatomes in usum praelectionum
(Bécs: Rudolf Graeffer, 1775)

Joseph Jacob von Plenck (1735–1807) osztrák orvosprofesszor, a dermakológia egyik „atyja”. A nagyszombati, majd a budai egyetem orvosi karának tanára. A bőrbetegségek, valamint a vénás megbetegedések kutatója, aki – már Linné rendszere szerint dolgozva – botanikusként is hírnévre tett szert. A nagyszombati egyetemen kinevezték a gyakorlati sebészet és a szülészet tanárává. Később a Josephinumon oktatott sebészetet, vegytant, növénytant. A katonai gyógyszertár vezetője, a hadsereg fő sebésze lett, királyi tanácsos, s a Josephinum titkári tisztségét is betöltötte. Munkásságáért magyar nemesi rangot kapott az uralkodótól.


Ferdinand Joseph von Leber: Praelectiones anatomicae (Bécs: Rudolf Graeffer, 1778)

Ferdinand Joseph von Leber (1727–1808) ugyancsak bécsi sebészorvos, aki a város egyetemén végezte tanulmányait. Breitenfurtban, a városi kórházban alkalmazták, majd Gerhard van Swieten közreműködésével Mária Terézia személyes orvosa lett. Anton de Haen támogatásával a városi kórházban is tevékenykedett, 1757-től „kínzóorvosként” is dolgozott: a megkínzandó rabok testi épségét kellett vizsgálnia. Jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Joseph von Sonnenfels „kampányoljon” Mária Terézia tervezete mellett, miszerint eltörölné a testi kínzást, mint igazságszolgáltatási eszközt, ami 1776-ban be is következett. A Bécsi Egyetem „honoris causa” doktori címet is adományozott neki. 1786-ban lemondott az anatómia tanszéki állásáról, de a sebészeti tanszéket élete végéig vezette.


Heinrich Palmaz Leveling: Anatomische Erklarung dear Original Figuren von Andreas Vesal…
(Ingolstadt: zu finden bey Anton Attenhouer, 1783)

Heinrich Pamatius Leveling (1742–1798) a bajor állami egyetem tanára Ingolstadtban. Sebészorvosok számára kiadott gyakorlati anatómiakönyvében több mint 200 év eredményét összegezte, a legjellemzőbb illusztrációkkal – felhasználva az eredetileg Vesalius anatomiájában megjelent fametszeteket is. A mű a klasszikus anatómiai ismereteket vegyíti a már modernebb eredményekkel. Mintegy 1500 példányban jelent meg.


Johann Christoph Andreas Meyer: Anatomisch-physiologische Abhandlung vom Gehirn, Rückmark, und Ursprung der Nerven
(Berlin–Lipcse: Georg Jacob Decker, 1779)

A Berlinben és Frankfurtban gyakorló orvosként tevékenykedő szerző (1747–1801) munkájában a legkorszerűbb ismereteket felsorakoztatva írja le az idegrendszert.
Meyer legfőbb felfedezése, hogy munkássága során felismerte: az ember ujjlenyomata egyedi, így nagyban segítette az igazságszolgáltatás bűnügyi gyakorlatában az azonosításokat. Erről 1788-ban publikációt jelentetett meg.


Joseph von Mohrenheim: Abhandlung über die Entbindungskunst
(Lipcse: Heinrich Graeffer, 1803)

Joseph von Mohrenheim (1759–1799) bécsi szemész, szülész és sebész, aki később II. Katalin cárnő orvosa lett. Az uralkodónő bízta meg műve megírásával. A 46 életnagyságú rézmetszetű táblát tartalmazó kötet a gyermek születésével foglalkozik, s azt anatómiai pontossággal igyekszik feltárni.
A szerző híres arról is, hogy feltalált egy érszorítót a kulcscsont alatti artéria összenyomására, amely nagy segítséget jelentett a hónaljba nyúló emlődaganatok, a kar vállízületi kezelésében. A kulcscsont anatómiájának elnevezései között a „Mohrenheim-féle árok” utal a bécsi orvos eredményes kutatásaira.

 


AZ EMBERI TEST ÁBRÁZOLÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Egyiptomban egységes kánonrendszert dolgoztak ki, amely meghatározta a tárgyak és az emberi test ábrázolásának módját is. A formák egymáshoz való viszonyát, méretét egy négyzethálós rendszerben rögzítették. A legjellemzőbb nézet megjelenítése érdekében nem egy, hanem egyszerre több nézőpontból készítették ábráikat. Az emberi test részleteinek megjelenítése precíz, ami alapos anatómiai ismeretekről tesz tanúbizonyságot.
A hellenizmus korában (kr. e. 1. század) tökéletesedett az emberábrázolás: évszázadokon keresztül példaként szolgált. Már megjelent a személyes jegyek kidomborítása. Az emberi test anatómiai pontosságú megjelenítését többek között a magas szintű orvoslás tette lehetővé.
Galénosz, kr. e. 1. században élt orvos megfigyelései, amelyeket évszázadokon át érvényesnek tekintettek, fontos mérföldkövet jelentettek az anatómia terén. Saját írásai fennmaradtak. Lehetséges, hogy embert is boncolt (ebben sokan kételkednek téves megfigyelései miatt).
Ezekben a művekben illusztráció csak elvétve volt; Arisztotelész említi, hogy diagramokat tett két művébe (neki is maradtak fenn anatómiai vonatkozású írásai). A képet nem tartották fontosnak, sőt. Id. Plinius, aki botanikai könyvet írt, említette, hogy nem illusztrálja művét, mert a szöveg pontosabb a képnél.

Mondino de’ Liuzzi (Mundinus ca. 1265-1326): olasz anatómus, az első modern anatómiai értekezés írójának tartják, szabadon írt a disszekcióról (boncolásról). A 13. század végén már a bolognai egyetemen volt, ahol akkor már rendszeresen végeztek boncolásokat, saját maga is boncolt. A Mondino előtti professzorok antik szövegek alapján dolgoztak, míg egy segéd végezte magát a disszekciót. Mondino maga boncolt, hogy közvetlen tudást szerezzen. Ennek ellenére is pontatlanok a leírásai, mert feltétel nélkül elfogadta az ókori szövegeket, s a boncolást nem azok cáfolata végett, hanem inkább azok igazolásaképpen végezte.

A művészeti anatómia a reneszánsz korában jött létre, képzőművészek és kutató orvosok együttműködésének eredményeként. Az orvostudomány ismereteinek illusztrálása mellett, a figurális művészetet gyakorló alkotók alapismereteként a mai napig megőrizte jelentőségét. A művészek, illetve tanulók számára az elmúlt évszázadok során számos útmutató, kézikönyv készült. A szerzők szemléletének alakulása és az oktatás módszertanának változásai révén folyamatosan új elemekkel gazdagodott.
Az anatómusok szabadsága a reneszánsz korában tért vissza. Nem felejtették el a görög alapokat, a boncolás is a köztudatban volt. 1242-ben II. Frigyes megtiltotta a sebészeti eljárásokat „kivéve, ha a sebész legalább egy évig folytatott anatómiai tanulmányokat”, bár ekkor még csak könyvekből tanultak.
Az anatómia rendszeres oktatása az 1200-as években kezdődött a Bolognai Egyetemen. A 14. században (1316) Mondino írta az első anatómiai óravázlatot felsorolva, hogy a test boncolását milyen sorrendben kell végezni. Mondino listája annyira praktikus volt, hogy Leonardo is segítségül hívta, és Vesalius művét is túlélve, még a 16. században is használták. Mondino szövegének későbbi illusztrációja alapján a boncolást nem maga az előadó hajtotta végre, hanem ő egy könyvből olvasott egy pulpitusról, miközben egy demonstrator végezte a boncolást anélkül, hogy a szervek kapcsolatait vagy funkcióit vizsgálná.

A 16. századtól jelentek meg ezen demonstráció új formái. A theatrum mundi mellett megjelenik a theatrum anatomicum, az anatómiai színház Európában, melyek a testet választják témául. Különbséget lehet tenni az egyetemi körülmények között működő theatrum anatomicum valóságos boncolásai és a nyilvános, orvostudományt népszerűsítő változat között, mindkettő sajátos kiegészítő elemei a kuriozitás-kabinetre (Wunderkammer / Cabinet de Curiosité) emlékeztető csontvázak, preparátum-kollekciók. Az anatómia fejlődése révén megismert és bemutatott emberi test nem volt minden részében tartósítható, így szükségessé vált az ábrázolás és modellezés.

Az antikvitástól a reneszánszig csak egyetlen kanonikus test létezett, és ez a férfitest volt. A görög gondolkodók (férfiként) a női nemet csak a hímnem alacsonyabb rendű változatának tartották. A reneszánsz anatómia története azt mutatja, hogy a nő és a férfi anatómiai ábrázolása a reprezentáció és illúzió kulturális politikáján múlik, nem pedig szervekről, véredényekről, csövecskékről szerzett bizonyítékokon.

Vasari szerint Antonio Pollaiuolo volt az első, aki boncolás során tanulmányozta az izomzatot azért, hogy helyesen tudja őket lerajzolni.
Leonardo úgy tartotta, egy jó festőnek tudnia kell, hogy melyik mozdulat mely izmokat mozgatja meg. Mikor az anatómiai felfedezések először jelentek meg a művészetben, szinte elárasztották azt: minden izmot egyszerre hangsúlyoztak, és nem csak azokat, amelyeket egy mozdulat megmozgat, mint ahogyan azt Leonardo előírta.

1507-08 teléig Leonardo nem boncolt rendszeresen. Ekkor nyílt lehetősége a firenzei Santa Maria Nuova kórházban egy idős férfi holttestének felboncolására. A testek gyakorlati tanulmányozása központi szerepet töltött be Leonardo megújult anatómiai érdeklődésében. A következő években Lombardiában megismerkedett a már ismert pádovai orvos-boncnokkal, Marcantonio della Torréval, akivel együtt dolgozott. Ptolemaiosz Kozmográfiájához hasonlatos, a különböző holttesteken begyűjtött tapasztalatait bemutató egész oldalas ábrákból álló „anatómiai atlasz” szerkesztésébe fogott, de a mű nem készült el:
„Itt tehát tizenöt teljes képben bemutatnám neked a mikrokozmoszt, ugyanabban a rendben, ahogyan előttem Ptolemaiosz is tette kozmográfiájában. A testrészeket úgy osztom majd fel, ahogyan ő osztotta tartományokra az egészet…”

Leonardo elfogadta Galénosz állítását, hogy az ember és az állatok szervei ugyanolyanok. De ezek nem kisebbítik az eredményeit: anatómiai rajzai legtöbb esetben az első pontos rajzok. Pontosan és tisztán rajzolt anélkül, hogy másokat le akart volna nyűgözni. A testre úgy tekintett, mint élő szerkezetre, ennek működését vázolta fel. Művészet és tudomány összefonódott nála, hogy együtt tárják fel a látható világot: a tudománynak szüksége volt a művészre, hogy megfigyeljen és rajzoljon, a művészetnek szüksége volt a tudományra, hogy megadja azokat az alapelveket, melyeket a művészetnek követnie kell.
Leonardo korában (15. század vége-16. század eleje) kellően érett volt a közeg az anatómiai eredmények befogadására. Ekkor már nagy volt az igény arra, hogy az emberi testet „tudományosan” ábrázolják. Éppen az anatómiának, a méretek harmóniájának és a perspektívának az emberi test ábrázolása szolgálatába állított eszköztára a reneszánsz legjelentősebb igazi újítása.
Így kerül a művészet és a tudomány igen közel egymáshoz, és válik a művészet kulcsfontosságú szereplővé az anatómia gyakorlati felfedezéseinek ábrázolásában. Ez okból tekinthető a perspektivikus és anatómiai tanulmányokat is feltételező reneszánsz akt az új művészeti korszak szintézisének.

Michelangelónak nagyon kevés anatómiai rajza maradt fenn. Az emberi anatómia olyan mértékben határozta meg az egész művészetet, hogy gyakran kiindulópontnak tekintették. Michelangelo azért boncolt és rajzolt csontozatot és izmokat, hogy jobban megértse az építészet alapelveit (mint ahogy Leonardo az ember és a ló csípőcsontozatát vetette össze az egyensúly vizsgálatához, mikor saját repülő szerkezetének vázát, pillérét tervezte meg.) Michelangelo Vitruviusi maximához tér vissza, mikor ezt írja:
„Az építészet elemei az emberi test elemein alapszanak. Ki kell tűnni az alakok rajzolásában, különösen a boncolt alak rajzolásában ahhoz, hogy megértsük az építészetet.”
Az ember (a férfi, és nem a nő) soha ezelőtt nem volt ennyire a mértéke mindennek, még a görögöknél sem. Michelangelo alakjai Leonardo alakjainál súlyosabbak, másképpen mozognak. Nem egyszerű mozdulatokat ábrázol, hogy megfigyelje az izomzat működését; nála az alak ellenáll önmagának a mozdulataiban, melyek egymásnak feszülnek és mozdulatlanságba merevednek. A lábak és a törzs ellenkező irányba fordul, ellenáll a karoknak, míg a fej az egész erőfeszítéstől elfordul. Hatalmas erők feszülnek és állnak ellen egymásnak, melyek különös pózokba kényszerítik a testet (kontraposzt és figura serpentinata: a kontraposztban álló személy testsúlya nagy részét egyik lábára helyezi – legtöbb esetben a balra -, így vállai és karjai a csípőjétől és lábaitól eltérő tengelyen állnak pl. Michelangelo Dávid szobra. A figura serpentinata, az erősen csavarodott, bonyolult testtartás, hasonló a kontraposzthoz, de összetettebb annál: lényegében annak megcsavarása, amely a manierista és a barokk művészetre jellemző).

Berengario da Carpi római orvos három anatómiai könyvet adott ki melyeket valószínűleg maga illusztrált (fametszetekkel). Az addig kiadott könyvek közül ezekben volt a legtöbb illusztráció. Néhány gesztusa visszaköszön több későbbi barokk anatómiakönyvben. Izomemberei (écorchéi) elég jók, mert a kortárs művészeti munkákra támaszkodhatott, csontvázai viszont valóságtól elrugaszkodottak, nem volt lehetősége megfigyelésre.
Kisebb metszetein valószínűleg Leonardót másolta, aki a rajzait sosem nyomtatta ki. A testrész részeinek neveit a rajz mellé nyomtatta, amivel könnyítette a tanulást, de nála is hiányzik Leonardo felismerése a képek tudományos fontosságáról. Csak mellékesen utal a szövegben az illusztrációkra, és a kép és a szöveg néha még ellent is mondnak egymásnak. Megjegyezte, hogy az illusztrációk hasznosak lehetnek sebészeknek, és művészeknek is ahhoz, hogy végtagot tudjanak rajzolni. Azt is megfigyelte, hogy a „tehetséges festők tanulmányozzák és értik a hasi izmokat”.

Cristomo Martínez: rézmetsző: anatómiai ábrázolásokat tanulmányozva dolgozott egy nagyméretű atlasz illusztrációin. A háttér-megvilágítás alkalmazásával sikerült egyfajta transzparens ábrázolást megvalósítania, elsőként megjelenítve a belső szerveket is. Ehhez egy speciális eszközt is létrehozott, és kifejlesztett egy saját készítésű mikroszkópot is. Az album 18 lapján különböző helyzetben jelennek meg az alakok, melyek eltérnek a szokásos „écorché” („izomember”) ábrázolásoktól. A késő 17. század legnagyobb újítója volt az anatómiai ábrázolások terén, egy új ikongráfiát teremtve.

Gunther von Hagens német orvos, a plasztinációnak elnevezett eljárással konzerválja a szerveket és a többféle szempontból feltárt emberi testeket. Heves vitákat váltott ki a tevékenysége, csakúgy, mint a világjáró Body Worlds című kiállítása.
1977-ben fejlesztette ki áttörő tartósítási technikáját, mely szerint a szövetek folyadék- és zsírtartalmának eltávolítása után műanyaggal tette a preparátumokat időtállóvá.
1996-ban tartotta első kiállítását különlegesen elkészített preparátumaiból Japánban, mely egyrészt csodálatot, másrészt felháborodást keltett. Azóta emberek ezrei próbálják felajánlani testüket von Hagensnek. Kiállításainak célja, hogy népszerűsítse az emberi test szépségét egy igen sajátos művészeti megközelítésben.


Kategóriák:

Címkék: