Dátum/Időpont
2023. 05. 04. csütörtök – 2023. 06. 07. szerda
Nyitvatartási időben
Helyszín
Központi könyvtár
Központi könyvtár, Szeged, Dóm tér 1–4.
300 éve, 1723-ban jelent meg Lodovico Antonio Muratori monumentális történeti munkája, a 28 kötetes Rerum italicarum scriptores … A szerző a világhírű milánói Ambrosiana könyvtár tudósa, modenai hercegi könyvtáros, az európai katolikus felvilágosodás kiemelkedő és nagy hatású alakja.
A 18. század tudós gondolkodójaként Muratori sem vonhatta ki magát a kor elsöprő szellemi áramlata, a nyugat-európai felvilágosodás hatása alól. Természetesen nem azonosult a jellemzően francia eredetű (Voltaire, Diderot, Rousseau) antiklerikális, sőt vallástagadó eszmékkel, de határozottan kiállt az egyházi reformok szükségessége mellett, és nem riadt vissza saját egyházának kemény bírálatától sem. Figyelemreméltó, hogy ő maga is sürgeti a katolikus egyház teljes struktúrájának megújítását, a tudományos gondolkodás szabadságának biztosítását és a szigorú morál megkövetelését (általában is, de különösen a klérusban). Kiállításunkhoz a Nagy Francia Enciklopédia allegórikus címlapképét választottuk illusztrációnak, Charles-Nicolas Cochin rézmetszetét.
A Nagy Francia Enciklopédia címlapképe
Charles Nicolas Cochin komponálta 1764-ben. A 18. században a díszes, metszett címlapképek, allegóriák igen népszerűek voltak, a kor francia művészetének megértése magas irodalmi műveltséget igényelt. A Diderot által 1759 és 1781 között meglátogatott szalonokban kiállított festmények témái egyre gyakrabban utaltak közismert irodalmi remekművekre, például homéroszi versekre, Ovidius Átváltozásaira, ugyanakkor még mindig népszerűek a bibliai vagy mitológiai jelenetek is. Ezek közül sok – részben vagy egészben – allegórikus.
D’Alembert 1759-es lemondását követően az Enciklopédia egyedüli főszerkesztője Diderot lett, akinél Cochin valamivel fiatalabb volt, de befolyásos, népszerű személyiségnek számított a királyi udvarban: a nagy hatalmú de Pompadour márkinő és testvére, de Marigny márki, XV. Lajos művészeti minisztere pártfogásában állt, 1751-ben a Szépművészeti Akadémia tagjává nevezték ki. Kereskedelmi szempontból is sikeres művész, akihez sokfelől áradtak a megrendelések (rajz- és metszet), ugyanakkor jelentős társadalmi befolyással és hatalommal is rendelkezett. A tudós és a művész 1762 körül ismerkedett meg a Szalonban, és Cochin hamar kivívta Diderot csodálatát.
Nem sokkal ezután rajzvázlatot készített az Enciklopédia 1763-as 3. kötetének „Dessin” szócikkéhez, és néhány táblát maga metszett. Feltételezhető, hogy a díszes címlapot is ez idő tájt rendelték meg. 1764-ben vörös krétával vázlatot készített hozzá, amit 1772-ben Benoît-Louis Prévost metszett végleges formába. Ugyanebben az évben, az utolsó két vésett lemezkötettel egyidejűleg kiosztották az Enciklopédia előfizetőinek.
A címlapkép kompozíciójának általános jelentése azonnal nyilvánvaló: az Enciklopédia az igazság keresésének szentelte magát, a különböző (tiszta és alkalmazott) tudományokat, valamint a (szabad és mechanikus) művészeteket dolgozza fel. Ezen az egyszerű és kézenfekvő jelentésen túl Cochin kompozíciója azt a gondolatot is igyekezett kifejezni, hogy a különböző művészetek és tudományok között kölcsönös függés és hierarchia áll fenn, a két szerkesztő elképzelésének megfelelően. Az 1750. évi Prospektusban Diderot elmagyarázta, hogy a szerzőknek először „ki kellett dolgozniuk minden tudomány és minden művészet genealógiai fáját”, ami meglehetősen fáradságos feladat, nem is tudták volna sikeresen elvégezni a „rendkívüli” modell hármassága nélkül, amit Francis Bacon fogalmazott meg: a történelem az emlékezetből, a filozófia az értelemből, a költészet a képzeletből ered. Ha megértjük ennek a hármas felosztásnak a jelentőségét, könnyen beláthatjuk, hogy Cochin milyen hűségesen képviselte ezt az alapelvet a címlapképen. Az Igazságot körülvéve és figyelmesen megnézve, jobbról balra és a „metafizikai” sorrend szerint elhelyezve látjuk az Emlékezetet, az Értelmet és a Képzeletet. Az Emlékezet alatt a két Történelem: az Ókori és az Újkori; Az Értelem alatt a Filozófia (vagy a Tudomány), majd a különféle tiszta és alkalmazott tudományok következnek; aztán a Képzelet alatt a különféle Költészetek és a különféle Alkotóművészetek. Ami a Teológiát illeti, nemcsak hogy nem néz az Igazságra, de ahogy a magyarázat fogalmaz, „befogadja a magasból reá áradó fényt”.
„Ez a darab nagyon ügyesen megkomponált. A tetején az Igazságot látjuk az Értelem és a Képzelet között: Az Értelem megpróbálja fellebbenteni a fátylát; a Képzelet arra készül, hogy felékesítse őt. A csoport alatt spekulatív filozófusok tömege; még lejjebb művészek. A filozófusok az Igazságra vetik a tekintetüket; A büszke Metafizika nem látni akarja az Igazságot, hanem megpróbálja megjósolni a jelenlétét. A Teológia hátat fordít, és fogadja a magasból érkező fényt.”
Teológiai munkássága
Baráti levelezést folytatott a rebellis Pietro Tamburinivel, a páviai janzenizmus fejével. A tudomány és a vallás szétválasztásáért harcolt, kétségbe vonva az Egyház illetékességét a hit dolgain kívül. Elég erőteljes kritikát fogalmaz meg: a templomok túl hivalkodóak, feleslegesen cifrák; a szegények gondozását nem végzik elég odaadóan; az egyháznak le kellene mondania vagyonáról és vissza kéne térnie az őskeresztény idők erkölcsiségéhez. Az egyház alapvető tanításait és intézményeinek létjogosultságát sohasem vonta kétségbe, pusztán csak belső reformokért küzdött. Reformjainak jelentős része csak a közelmúltban, a II. Vatikáni Zsinat révén valósult meg. Műveiben az üres, barokk vallásosság ellen is harcolt. A Dei pregi dell’ eloquenza popolare című művében részletesen szót emel az elmefitogtatás és a cifra beszéd ellen.
Muratori ugyan a kereszténység alapelveit, a felebaráti szeretetet, a külsőségek helyett az elmélyült, de a tevékeny, jó cselekedetek elsőbbségére épülő vallásosságot hirdette, amelynek tengelyébe a Főparancsolatot és az Evangéliumot állította, mégis számos olyan eszmét is magáénak vallott, amelyek hasonlítottak a felvilágosultak – különösen az általa tanulmányozott Descartes, Locke, Grotius, Hobbes és Pufendorf – eszméihez; az utóbbiak esetében főként a természetjog egyetemes érvényesítésével. Ez magyarázza meg, hogy a hazai barokk korszak végén, az új eszmék iránt érdeklődő magyar egyházi és világi értelmiség egyes képviselői oly szívesen fogadták a hagyományokból táplálkozó, de az új, felvilágosult eszmékre is nyitott Muratori gondolatait, amelyek – éppen a tolerancia hangsúlyozása miatt – rokonszenvesek lehettek valamennyi felekezet követője számára.
Della carità cristiana alla Pubblica felicità (Modena, 1723)
Értekezésével minden keresztényhez fordul: felebaráti szeretetre buzdítja őket.
Della regolata divozione dei christiani (Velence, 1747)
Lamindo Pritanio álnév alatt adja ki, olasz nyelven. Muratori e művében a liturgiába beférkőzött hamis és káros áhítatgyakorlatok ellen lépett fel. Hangsúlyozta, hogy a keresztény ember életében a Szentírás és a szentmise központi helyet kell, hogy elfoglaljon. A közérthetőség kedvéért a szentmise állandó részeit nemzeti nyelvre fordította, a babonaságok, a szentek túlzó tisztelete ellen érvelt. A szentek szerepe csak annyi legyen, hogy az Isten és a felebarátaink szeretetére, a keresztény erények gyakorlására vezessék az olvasókat.
Már elöljáró beszédében világosan megfogalmazza a célját: „…a köznépet, kinek lészen kedve és módja munkámat olvasni, oktassam.” Fontosnak tartja, hogy a liturgia mindenki számára érthető módon történjen. Majd az ellene indított támadások miatt 1753 decemberében XIV. Benedek pápa vizsgálatot rendelt el, amely ismételten kimondta, hogy a műben foglaltak a katolikus egyház tanításával egyeznek.
Trattato della pubblica felicità, oggetto de’ buoni principi (Lucca, 1749)
A herceg kötelességeit írja le az alattvalói felé: erkölcsi-etikai műve a „közjó” alapelveinek megfogalmazása: „…A szentek nem szorulnak rá a tiszteletünkre, de a szegényeknek szükségük van kenyérre.”
Az első európai nyilvános könyvtár 1454-ben nyílt meg az itáliai Cesenában, Biblioteca Malatestiana néven. Ez volt az első olyan könyvtár, mely nem egy nemesi család vagy az egyház tulajdonában állt, hanem egy településé volt.
Százötven évvel később Milánóban Federico Borromeo bíboros megalapította a későbbi Biblioteca Ambrosiana tudományos-kulturális életét irányító testületét, a Collegio dei Dottorit (Tudósok Kollégiuma), és 1609. december 8-án a Palazzo dellʼ Ambrosianában megnyitották Európa második nyilvános közkönyvtárát. Nevét Szent Ambrusról, Milánó védőszentjéről kapta, akinek a szobra a Pio téren áll. Az intézménynek csak egy része a könyvtár (Biblioteca), beletartozik a képtár (Pinacoteca) és az akadémia (Accademia Ambrosiana).
Az ellenreformáció és a barokk korszakának jellegzetes intézménye, az oxfordi protestáns Bodley-könyvtár (Bodleiana, 1603–) katolikus ellenpárja. Saját kiadványai a kor egész Európájában meghatározó tudományos jelentőségű művek voltak. A könyvtárban kéziratokat, térképeket, kottákat, pergamen- és papirusztekercseket őriznek. Több tízezres értékes állománya magában foglalja a bobbiói kolostor anyagát is, kódexeket, ősnyomtatványokat, mintegy 30 000 görög, latin, héber, szír, arab, etióp, török és perzsa nyelvű kéziratot, keresztény és iszlám orvostudományi kéziratot, valamint a Muratori-töredéket.
A könyvtárat a Vatikán Könyvtár testületéhez hasonlóan kezdettől fogva egy 12 egyházi tagból és 4 laikus orvosból álló doktori tanács, tudós kollégium, a Collegio dei Dottori irányította, élén a prefektussal.
A számos jeles résztvevő közül ezúttal Lodovico Antonio Muratori személyét emeljük ki.
1695-ben (nem sokkal a pappá szentelése után) Borromeo apát utasítására Milánóba költözik, hogy 22 évesen elfoglalja helyét az Ambrosiana doktori tanácsában. Csak öt évet tölt a városban, de ezalatt munkásságával felülmúlja az egész Collegio dei Dottori tevékenységét: feltárja, tanulmányozza, elemzi, értékeli az Ambrosiana régi kéziratait, és eredményeit forráskötetekben teszi közzé. A 18. század eleji, az Ambrosiana által kiadott tanulmányok szellemének meghatározó alakja.
Később a herceg különválasztotta a levéltárat a könyvtártól, és tanulás céljából megnyitotta a közönség számára. A tudós utóda a könyvtárban Francesco Vandelli matematikus lett, a levéltár igazgatója pedig Nicolo Pellegrino Loschi.
Történettudományi munkássága
Rerum Italicarum Scriptores
Muratori legnagyobb jelentősége történettudományi munkásságában áll. A Rerum Italicarum Scriptores („Itáliai történetírók”, 1723–1738) 27 kötete az Európában addig kiadott legnagyobb forrásgyűjtemény az i. sz. 500-tól 1500-ig terjedő ezredévről, több mint 2000 kiadatlan írást (krónikák, oklevelek, életrajzok stb.) tartalmaz.
Paolo Aglioti
Itália minden részéből rengetegen ajánlották fel segítségüket, közreműködésüket a „Nagy gyűjtemény” számára, többek között Paolo Aglioti is. 1726-ban elküldte Muratorinak Neocastrói Bartolomeo Historia siculáját, amit másolatban a messinai jezsuitáknál őriztek. Ez meg is jelent a Rerum Italicarum Scriptores 13. kötetében. Szándékukban állt egy messinai akadémia létrehozása, mely a terv szerint a modenai Accademia dei Dissonantihoz kapcsolódva visszaállítaná Messina régi dicsőségét. Aglioti azonban nem tudott az 1718-ban Palermóban alapított akadémiáról, az Accademia del Buon Gustóról, amely nevében kifejezetten utalt a Muratori-féle értekezésre („buon gusto”).
Antiquitates Italicae medii aevi
A hatkötetes Antiquitates Italicae medii aevi („Középkori itáliai régiségek”, 1738–1743) 75 tudományos értekezést tartalmaz a középkori társadalomról, és utat nyit a művelődéstörténet felé.
Muratori-töredék
Fragmentum, Muratorianum vagy Canon Muratori: a milánói Bibliotheca Ambrosiana palimpszesztusz-papirusza (azaz: „újrahasznosított” papirusza), mely az Újszövetség kanonikus és (néhány) apokrif iratának jegyzékét tartalmazza. Muratori fedezte fel az Ambrosiana könyvtár egyik 7–8. századi kódexének lapjai között, majd nyomtatásban közölte 1740-ben. Az eredeti jegyzék valószínűleg a 2. század közepén íródott görög nyelven. A mindössze 85 soros töredék páratlan jelentőségű: egyrészt az Újszövetség kanonizációs folyamatának fontos dokumentuma, másrészt a keleti és nyugati kereszténység közti eltéréseknek egy igen korai jele is megtalálható benne. Műfaját tekintve több mint jegyzék: néhány mondatos jellemzései, magyarázatai az iszagógika (görögül eiszagógé: bevezetés”) tudományágának előfutárai.
Európai és magyarországi hatása
Muratori rendkívül népszerű szerzője volt korának; a magyarországi történeti könyvtárakban számos példányban megtalálhatjuk könyveit. Magyar könyvtárakban is népszerű, eredetiben, német és latin fordításokban – ezek általában történeti, egyháztörténeti, liturgikus és a keresztény praxisra vonatkozó munkák. Somogyi Károly könyvtárában az összes fontos műve megtalálható.
Fő műveit szinte a megjelenésükkel egyidőben fordították németre, és kimutathatóan befolyásolta a bécsi Habsburg-uralkodók, Mária Terézia és II. József egyházpolitikáját, valamint az osztrák papság felfogását is.
A Della carità christianát (1723) még saját korában lefordították latinra, magyarra is.
Első magyarországi latin fordítása: Esztergom, 1769. A pozsonyi Royer nyomdában megjelent könyv címlapján megnevezett fordító: Andreas Friderich Schupanzigh szepesi, 1740-től pozsonyi kanonok volt (korábban a pápai nunciatúra kancellárja Bécsben). A fordítást a közben esztergomi érsekké lett Barkóczy Ferencnek ajánlotta, aki még egri püspöksége idején megismerkedett Muratorival. Schupanzigh bevezetőjéből tudjuk ezt, és azt is, hogy a püspök maga is Muratori-tanítványként tevékenykedett: maga is segítette a szegényeket és a nyomorultakat. A mű kiadására bizonyosan az ő támogatásával került sor.
Magyar vonatkozás szempontjából főleg a két utolsó kötet érdekes: a 17. századi török háborúk részletes leírásában sok utalást találunk a magyarokra vonatkozóan.
Egyik hitvallása „az igazság szeretete”: feltétlenül pártatlanságra törekedett a műveiben, és arra, hogy semmit ne hallgasson el. Az egyházi és világi hierarchia legfelső csúcsán álló uralkodókat egyaránt elfogultság nélkül jeleníti meg. Kritikusan ír a korábban, a 17. századi Európában piedesztálra emelt I. Lipót császár szerepéről, de nem kíméli VII. Sándor pápát sem: Bécs hiába várta tőle az ígért anyagi támogatást, nem küldte el, miközben saját rezidenciáját ékesítette, és fölösleges építkezésekre szórta a pénzt. Azt is megírja, hogy a francia miniszterelnök, Mazarin bíboros halála előtt 200 000 arany scudót adományozott a pápának a törökellenes harcok finanszírozására, de ő azt is magáncélra herdálta el. Ezen bukott el Kanizsa ostroma. Ennek leírásakor magasztalja Zrínyi Miklós hősiességét.
A 12. kötetben részletesen leírja a pápai reformokat, és ezúttal majd’ két teljes oldalon keresztül csupa dicsérő szavakkal ír barátjáról, XIV. Benedek (Lorenzo Lambertini) pápáról, akinek azért is hálás volt, mert neki köszönhette, hogy nem kerültek tiltólistára a könyvei.
Az utolsó kötet zárófejezetében világosan összefoglalja történészi mottóját: „Csak az igazság szeretete, vagy amennyire én hiszem igaznak, az, ami vezeti tollamat”.
Magyarországon először Teleki Sámuel gyűjteményében, német fordításban bukkan fel a mű a 19. században.
A Della regolata divozione dei christiani (Velence, 1747) első magyar fordítása feltünteti mindkét nevet és a teljes címet: Lamindus Britaniusnak avagy Muratorius Lajos Antalnak … a keresztény embernek … áhitatosságáról költt munkája, melly először olaszból deákra fordíttatott Lamé Bermerd által, most padig magyar nyelven ki-bocsátatott. Eger, 1763
A Della carità magyarul először egy névtelen szerző fordításában jelenik meg, híven visszaadva a szerző összes vitatott nézetét, de óvatosabb fogalmazásban. A felvilágosodás emberbarát és racionális szelleme keveredik benne a janzenizmus elveivel. Később 1776-ban Gálfalvi Ózdi Ferenc saját fordítást tett közzé. Tőle tudjuk, hogy a „névtelen fordító” Sellyei Nagy Ignác veszprémi kanonok, később veszprémi püspök, aki négy évig, 1754–1758 között Rómában végezte teológiai tanulmányait, nagy valószínűséggel ott ismerkedett meg Muratori munkáival. Gálfalvi Ózdi Ferenctől tudjuk azt is, hogy Sellyei Nagy Ignác Muratori e könyvét Koller püspök „rendelésére” készítette el. A könyvet a fordító Mária Teréziának ajánlotta, arra hivatkozva, hogy Muratori annak idején e művet az uralkodónő atyjának, VI. Károly császárnak ajánlotta.
Muratori gondolatai Bessenyei Györgyre és a piarista Révay Miklósra is hatottak.
A 18. század 50-es, 70-es éveiben gyakran szerepeltek a magyarországi püspöki szemináriumok, egyetemek, akadémiák és szerzetesrendek ún. „liber graduális”-ai között Muratori művek. E sajátos kiadványtípus egy terjesztésre vagy ajándékozásra szánt műből és a professzor előadásának téziseiből állt; a nyilvános viták alkalmából, a különböző tudományos fokozatok elnyerésére írt téziseket rendszerint hozzákötötték az illető könyvhöz.
II. József a trónra lépése után igyekezett beépíteni egyházpolitikájába a reformkatolicizmus eszméinek egy részét. A barokk katolicizmus hívei összemosták a különböző irányzatokat, és Muratorit is felelőssé tették II. József államegyházi reformjaiért és a szerzetesrendek felszámolásáért. Ennek köszönhetően a 18. század vége felé élesen elhatárolódnak az egyházi reformer gondolataitól. Addig viszont mintegy negyedszázadon keresztül a teológusok körében igen népszerűek voltak a hazai és a külföldi Muratori-kiadások. Erre vall, hogy a nagyszombati egyetemen, a pécsi és az egri egyházmegyei szemináriumban, valamint a pesti pálosok és az aradi piaristák körében folytatott vizsgák keretében egyaránt gyakran szerepeltek az ajándékozásra szánt liber graduálisok között az olasz egyházi reformer munkái.
Bél Mátyás még a neves olasz tudós életében, 1745-ben megismerkedett Muratori tudományszervező munkásságával, és mindjárt példaképül is állította a magyarországi kutatás elé a nagyszabású gyűjteményes köteteket, melyek által méltán „gloriatur Italia”, azaz e művek egész Itáliának dicsőséget hoznak. Az ötvenes évektől kezdve azután pálos kezdeményezésre a legnépszerűbb munkái hazánkban is megjelentek.
Hölvényi György szerint a közvetlen római kapcsolatoknak volt döntő jelentősége a „római szélien”, a „reformkatolicizmus”, a „katolikus felvilágosodás” terjedésében. Muratori két erkölcstani művének latin fordítása, sőt az egyiknek a magyarra fordítása is Bécsben történt. Muratori eszméinek magyarországi elterjedésében jelentősebb Bécs közvetítő szerepe, mint azt eddigi szakirodalmunk állította. A 18. század közepe után egyre gyakrabban kerültek katolikusok, sőt szerzetesek külföldről hozott könyvei is a cenzúrahivatalhoz, s a jegyzékeken gyakran előkerült Muratori neve.
De recta hominis christiani devotione… (Bécs, 1782)
A Della regolata divozione olasz nyelvű, 1747-es velencei kiadás latin fordítása
Muratori rendkívül befolyásosnak bizonyult a német nyelvterületen. Mária Terézia 1759-ben Giovanni Battista de Gasparit, Muratori egykori tanítványát nevezi ki a Scholarum Humaniorum igazgatójának. Ő a következő években szisztematikus reformot hajtott végre az ausztriai oktatási rendszerben. Tanterve hivatalosan felváltotta a jezsuiták Ratio studiorumát az összes osztrák gimnáziumban, és új tantárgyakat vezetett be, mint például a görög és német nyelvet, a történelmet és a földrajzot.
Felhasznált irodalom:
- Világirodalmi Lexikon
- Nienke Tjoelker French Classicism in Jesuit Theater Poetics of the Eighteenth Century. In: Jan Bloemendal, Nigel Smith: Politics and Aesthetics in European Baroque and Classicist Tragedy. Brill Academic Pub (August 18, 2016)
- Jankovics, Monok et al. La civilta ungherese e il cristianesimo : atti del IV Congresso Internazionale de Studi Ungheresi Roma-Napoli 9-14 settembre 1996. [szerk. Jankovics József et al.] ; [közr., rend. a] Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Budapest, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság; Szeged, Scriptum, 1998
- Szelestei N. László: Lodovico Antonio Muratori művei Magyarországon a 18. század második felében. Magyar Könyvszemle, 2000. pp. 27–42.
- Berecz Ágnes: Janzenista olvasmányok Magyarországon. Doktori disszertáció. Szeged, 2005
- Kókay György: Muratori és Magyarország. Muratori műveinek hazai elterjedtsége a 18. században. Magyar Könyvszemle, 1998. 114. 3. pp. 193–206.
Kategóriák:
