Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv
A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Fabulya Andrea, a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tanára, a város számos irodalmi estjének versmondója Szepesi Attila Tündérek és katonák című esszékötetét ajánlja.
Nemrég kezdtem esszét olvasni. Másképp is élem meg, mint a verset vagy a regényt. A regényvilágba belépek. A versvilágot befogadom. Az esszé viszont: hol beszippant, hol eltávolít.
Sokfajta távlatot élek meg ilyenkor. A jó esszé ki-be dobál, újra és újra magához hív, egy-egy mondatot hevesen újramorzsolok, zsolozsmaként mondogatva, aztán tovább, aztán újra vissza…
Így jutottam el Szepesi Attila esszéihez. A Szepesi-írások valahogy mindig a csodáról, a teremtett világ szépségéről mesélnek nekem. Szepesi Attila, aki Temesi Ferenc szavaival élve: „az utolsó hegedűs” volt e hazában, olyan könnyedséggel mesél a számomra szinte beláthatatlan időbeli távlatokról, úgy időzteti olvasóját régmúltak és/vagy messzeségek, történelmi, irodalmi adatok rengetegében, mintha csak a fagerendás kerti lakba szaladnánk át egy kis portalanításra valamikor, valahol, mert épp ideje van már. Közben persze jól összekuszálódik a hajunk, újragombolódik az életünk összes valamirevaló kérdése-válasza, mire ebből a metafizikai térből hazaérünk…
Szepesi Attila kötődött Szegedhez: itt tanult főiskolán, egyetemen, élénk kapcsolat fűzte a városhoz, bár Beregszász (és hivatalosan Ungvár) a szülőföldje. De nem Szegeden találkoztam vele, hanem a Paulovics Tamás által szervezett szentesi irodalmi találkozókon, valamikor a 2010-es évek elején. Mondtam a verseit, megszólítani nem mertem, jólesett a köszönete. Nem is tudtam akkor még, milyen remek, magával ragadó stílusban mesél, amikor esszét ír, és milyen sokrétű műveltséganyagot tesz mesésen izgalmassá egy-egy gondolatmenettel. Mert bizony felütik kis fejüket, ki-kibújnak, gyengéden elidőznek az olvasó vállán, beleszuszognak a nyakába: a manók, a tündérek, a varázslók, a boszorkányok, a vitézek és katonák, megannyi álmatag képviselője a mesefrontnak.
„A lankán, mely billenten áll Isten tenyerén – mondjuk a Teremtő középső- meg mutatóujja között, suhog a szél. A szirmokon dongók zöngicsélnek. Aztán hirtelen eláll a szél. Minden mozdulatlanná dermed. Áll a levegőben a ragadozómadár szárnya. A réten a fűszál. A fűszál tövén a cincér. Rezdületlen a kő, melyben ősvilági levelek lenyomata látszik. Meg se rebben a sombokor. Érezhető mégis, hogy a pillanat sebezhető. Benne az élet törékeny. És ez a törékenység is része az örökkévalóságnak.”
A törékenység is része az örökkévalóságnak.
A kultúra az egyetlen menedék. Nincs út másik.
Szepesi Attila Tündérek és katonák című esszékötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.
