Dictionarium Latino-Hungaricum
Dictionarium Hungarico-Latinum
(Nagyszeben, 1767)
Pápai Páriz Ferenc hatalmas munkásságából majd’ negyven évet töltött el a nagyenyedi kollégium professzoraként. Életében meghatározóak ezek az enyedi évek – ezek alatt, tizenöt év szívós munkával alkotta meg e máig is jelentős szótárat. Legelőször 1708-ban jelent meg, utána pedig több kiadást ért meg. A tudós polihisztor professzor az orvostudomány szakirodalmában is előkelő helyet foglal el, de elmondhatjuk, hogy e szótára majdhogynem a legértékesebb alkotása. E munkájával az irodalomtörténet nagyjai közé került: a magyar nyelv iránt megélénkülő érdeklődés a magyar nyelvű művelődés fejlesztésére irányuló törekvés hívta napvilágra.
A kiadások közül az 1767-es azért jelentős, mert a tudós magyarigeni prédikátor, Bod Péter kiegészítéseivel jelent meg. – Bod Péter a szótárat német megfelelőkkel bővítette, függeléket csatolt hozzá a sajátos magyarországi latin nyelvhasználat szóanyagáról. A szótár e legteljesebb változata a latin szövegekben szokásos rövidítések terjedelmes jegyzékét és az átszámításokat segítő mértéktáblázatokat is tartalmazza. Mind a mai napig egyike legalaposabb és legbőségesebb latin szótárainknak, – így az egyetemi latintanításban és a nagyközönség latin nyelvhasználatában mindmáig pótolhatatlan segédkönyv, amely nagyban befolyásolta irodalmi nyelvünk alakulását.
Elmondhatjuk, hogy Komáromi Csipkés magyar nyelvtana és Tótfalusi helyesírási reformja után talán a legfontosabb alkotás. A Szenczi Molnár Albert által kezdeményezett s a puritánus mozgalom által tovább élesztett nyelvművelő és nyelvészeti törekvések méltó betetőzése lett. Elsősorban a református iskolák igényeit tartotta szem előtt, s ennek irodalmi hagyományaiban gyökerezik. Műve alapjául valóban Szenczi Molnár szótára szolgált, – ami azonban már elavultnak számított. Ezt dolgozta át és bővítette ki az új szükségleteknek megfelelően.
Gyűjtőmunkáját még 1690 körül kezdte el, a régi anyag kibővítéséhez latin–francia, latin–angol és latin–német szótárakat használt. A latin szavak magyar értelmezésének indoklása során különbséget tett köznyelvi és tájszavak között, elárulva, hogy igen határozott fogalmakat alakított ki az irodalmi nyelv mibenlétét illetően. A tájszavak közé sorolta a házi eszközök neveit és a mesterségekben használatos szavakat, amelyek vidékenként különbözőképpen hangzanak. Ezeket természetesen nem állt módjában összegyűjteni. Köznyelvi szavakon a korabeli Erdély társalgási nyelvében és irodalmában használatosakat értette, ide számította a székelység körében élő szavakat is. A székely nyelvet ő nem tartotta tájnyelvnek, hiszen azt a közkeletű felfogást vallotta, hogy a székelyek a magyarokkal azonosított hunok utódai, s így a magyaroknál ősibb lakosai az országnak. Azon szavak mellé, amelyek a magyar nyelvből csaknem kivesztek, s már csak a székelyek körében használatosak, a „régiesen” (antique) megjelölést tette.
Pápai tudatosan gyűjtött, de gazdag szókincse sem volt azonban elegendő, hogy minden latin szónak magyar jelentést adjon. Ezért sok értelmezést magának kellett alkotnia, ami – bevallása szerint is – nem kevés gondot okozott neki.
A művelődéstörténet számára tehát pótolhatatlan értékű; a művelt köz- és irodalmi nyelv, valamint a szakszókincs normájaként rögzült, mind a mai napig népszerű a kutatók körében. Használata elengedhetetlen bármely irodalmi mű, műfaj, tudományterület tanulmányozásához, nyelvtörténeti kutatásokhoz.
Könyvtárunkban is több kiadása található meg.
