Descartes élettani munkája valójában az első, emberi élettannal foglalkozó tudományos szakkönyv.
Könyvtárunkban az eredetileg francia nyelven írt mű latin fordítása található meg, amelyet Florentius Shuyl németalföldi orvos és botanikus fordított le. A szerző jóval a megjelenés előtt, 1633-ban írta meg a művet. Ebben az évben kezdődött el Galilei pere s Olaszországban élő jóakarói felhívták a figyelmét, hogy jó lenne kicsit várni a kiadással. Mindennek köszönhetően a latin kiadás először 1662-ben jelent meg (évekkel a szerző halála után), de az 1664-es leydeni kiadás vált igazán ismertté.
Ez az első olyan élettani szakkönyv, amelyben a szerző tisztán, mechanikusan tárja fel az emberi test, s az emberi szervek működéseit. Descartes az elsők között volt, akik William Harvey angol orvos vérkeringési modelljét (a nagy vérkört) megismertette a kutatókkal.
Az élettan, az orvostudomány egyik legjelentősebb felfedezése a vérkeringés megismerése volt. Természetesen ennek voltak előzményei: a XIII. században élt arab tudós Ibn an-Nafis már nagyjából helyesen írja le, s a spanyol orvos Miguel Serveto teológiai könyvében olvasható az első utalás a kisvérkörre.
A „keringés” szót Kelemen pápa udvari orvosa, Andrea Cesalpino nemcsak hogy a mai értelemben használta, de mind a nagy, mind a kisvérkörről jó elképzelései voltak. Mindezek után már csak Harvey és Descartes eredményei hiányoztak, hogy teljesebb legyen a vérkörökről, a vérkeringésről alkotott elképzelés.
Descartes részletes betekintést enged a szív és a vérkeringés működésébe: a mű gazdag rézmetszetes illusztrációi között láthatunk egy különleges, felnyitható lapokkal készült illusztrációt az emberi test e központi szervéről, a szívről is, mely által világosan érthetővé válik számunkra a keringés folyamata.
A szerző mechanikus szemlélete szerint a test legfőbb jellemzője a hő és mozgás, a léleké a gondolat. Az idegek pedig finom csövecskék módjára behálózzák az egész testet, valami „légnemű szubsztanciát vagy szelet” tartalmaznak, „amit a test éltető fludiumának nevezünk”. A test életben tartó principiuma a hő, amit a keringő vér szállít szerte a tagokba és szervekbe. A szívet nem mozgáscentrumnak tartja, hanem hőközpontnak, amelynek az a feladata, hogy az életszellemet a szervezet minden részébe eljuttassa. Descartes úgy véli, hogy az emberi test működése épp oly gépies, mint az állaté, csakhogy az ember rendelkezik két olyan tulajdonsággal, amelyek megkülönböztetik az „állatgép”-től: az egyik a beszéd képessége, a másik a tudatosság. Test és lélek kapcsolata viszont nem egészen egyértelmű: a lélek helyét az agyvelőben (tobozmirigy) jelöli meg, amely „a test többi részénél nagyobb mértékben teszi lehetővé, hogy a lélek funkcióit gyakorolhassa”, s ezt nevezi a lélek székhelyének. Ugyanakkor részletesen elemzi lélek és test kölcsönhatását is.
Az orvos-filozófus Descartes posztumusz műve igazi tudománytörténeti „csemege”.
