“S művem örökké él; még csak színe se vész”
2021-ben, születésének 210. évfordulóján egy különlegesség bemutatásával emlékezünk meg Szeged jótevőjéről, könyvtárunk alapítójáról.
1811. április 1-én született Somogyi Károly esztergomi kanonok, theológiai doktor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, könyvtárunk alapítója. A bibliofil pap több nevelési folyóirat szerkesztője, alapítója, szerzője volt. A mai Szent István Társulat elődjének alapító tagjaként jártas volt a könyvkiadásban is. A szegedi nagy árvíz után ajánlotta fel majdnem 44 ezer kötetes gyűjteményét a város javára, s ez a rendkívül értékes könyvanyag a mai napig állományunk alapja és büszkesége. 1888. március 20-án hunyt el Esztergomban.
Somogyi Károly még gyermekként, kilenc évesen katolizált: protestáns családból származó édesapjával, Somogyi Csizmazia Sándorral együtt tért át a katolikus hitre.
Pesten a kegyesrendieknél végezte gimnáziumi tanulmányait, a piarista matrikula szerint az 1819/20-as tanévtől 1825-ig.
Az akkor 11 éves Somogyi Károly 1822-ben, Szent Jakab havában (júliusban) kezdte meg rajzfüzetét, és 1827 áprilisáig alkotott bele. A maga által illusztrált címlapon ez olvasható: “Az ember egyes részeinek, valamint egész emberi testnek is rajzolatai…”.
A füzet kezdete és vége láthatóan nem illeszkedik az iskolai tanévhez, igaz, ekkoriban a rajzoktatás nem is volt része a gimnáziumi tananyagnak. A rajz és a testgyakorlás csak 1871-ben, az államilag elrendelt középiskolai tantervben szerepel majd új, kötelező tantárgyként, s a pesti piaristák is csak néhány évvel korábban, 1867-ben kezdték oktatni. A 19. század első felében jellemzően magántanároknál tanulhattak rajzolni azok a fiatalok, akiknek erre anyagi lehetőségük volt. Minden bizonnyal Somogyi Károly is így sajátította el az emberi test ábrázolásának művészetét.
A rajzfüzet tanúsága szerint a nebulók először az arc részleteit (szem, fül, száj) tanulták meg felvázolni, ezt követte a fej egésze. Amikor ez már jól ment, akkor kezdték el a végtagábrázolást: előbb a kéz- és lábfej, majd a teljes végtag következett. Csak a törzs alapos tanulmányozása után kerülhetett sor az emberi alak egészének ábrázolására.
Érdekesség, hogy Somogyi Csizmazia Sándorról, Somogyi Károly édesapjáról csak egy fia által készített portré ismeretes.
Somogyi Károly büszke volt alkotásaira, felnőttkori művei közül később többet is beragasztott a füzetbe. Ilyen például az “Első és utolsó olajfestményem” című, 1841-ben, vagyis 30 éves korában festett tájképe is. Ezt a művét versben is megörökítette:
Első olajfestményemre
Első festményem! légy egyszersmind az utolsó.
Szebb az a természet, melly ecsetemre szorúl.
Bármilly fönséges, kéklő hegyek ormain állva,
Látni a nap keltét, nézni az égi vihart,
S a gyönyörü tájképet a hű vászonra lehelni. –
Elragadóbb látvány mégis a lelki világ.
Ezt ábrázolom én, ha lehet, szavak- és íratokkal.
S művem örökké él; még csak színe se vész.
A felnőtt Somogyi Károly tehát a minket körül vevő világ megrajzolásánál már fontosabbnak véli a bennünk rejlő gondolatok leírását és az emberi lélek ábrázolását, aminek eszköze pedig a szó és az írás lehet. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a pesti piaristák anyakönyvei szerint Somogyi végig, minden tárgyból eminens minősítést kapott, vagyis a retorika, a szóbeli és írásbeli kifejezőkészség is kiválóan ment neki.)
Mindenesetre izgalmas dokumentum a későbbi esztergomi kanonok rajzfüzete, amely azt mutatja meg, hogy gyermekként hogyan tanult meg alkotni.
