A Grünn-nyomda története
A komáromi születésű Grünn Orbán 1801-ben nyomdaalapításról és a városban történő letelepedésről adott be kérelmet a szegedi városi tanácshoz mely azt azonnal, a budai helytartótanács engedélyét meg sem várva engedélyezte.
A város egyetértő véleményére hagyatkozva még ebben az évben megkezdte működését. Erről, első saját készítésű nyomtatványával a „Tudósítás”-sal számolt be a város lakóinak.
A királyi szabadalomlevél 1803 februárjában érkezett meg, mely értelmében az előzetes cenzori véleményezés után bármit kinyomtathatott. Grünn Orbán szakmai tapasztalata és rátermettsége fokozatosan virágoztatta fel a nyomdát és egyre több munkatársat foglalkoztatott.
Az alapító 1828-ban bekövetkezett halálával a műhelyt végrendelete értelmében fogadott fia, az ekkor még kiskorú Grünn János örökölte. 1835-ig az örökös nagykorúságáig a tipográfiai vezetéséről Grünn Orbán veje gondoskodott. A család jogfolytonosságát rövid ideig „Grünn Borbála”, majd „Grünn Orbán örökösei” impresszummal jelezték a nyomtatványokon.
Grünn János 1835-ben vette át örökségét és szinte azonnal komoly harcba kezdett, hogy megakadályozza egy második szegedi nyomda felállítását. A csatát megnyerve bővíteni kezdte a nyomda üzleti körét, létrehozta az első könyvesboltot a városban, majd 1846-ban papír- és írószer-kereskedést is nyitott. 1848-49-ben a szabadságharc szolgálatába állította nyomdáját, ingyen nyomtattak falragaszokat, röpiratokat.
A forradalom bukása után műhelyét Burger Zsigmond irányította, majd 1857-ben meg is vásárolta, így ért véget az első szegedi nyomdász-család tevékenysége a városban- A család lakóépülete a szegedi Széchenyi-téren ma is megtekinthető.
A Grünn-nyomda kiadói tevékenysége
A nyomda több mint fél évszázados működése alatt megjelent dokumentumok számának pontos meghatározása lehetetlen, hiszen jó néhány kisebb kiadvány elkallódott. Jelenleg 784 címet tartanak számon. Hasonlóan a korabeli nyomdákhoz, a szegedi is főként közigazgatási nyomtatványokból tartotta fenn magát.
A nyomda kiadványainak túlnyomó többsége magyar nyelvű, de jelentős mennyiségű latin nyelvű nyomtatványt is találhatunk, köszönhető annak, hogy a korban a hivatalos iratok, közlemények jó része e nyelven íródott. Mellettük azonban számos szerb és német nyelvű kiadvány egyaránt előfordul. A szerb kiadványok közé tartoznak az üdvözlő ódák, regények, színdarabok, naptárak, imakönyvek.
A tipográfia legnépszerűbb terméke az évről évre megjelenő „Magyar és Erdély országi új és ó kalendáriom” volt, melyet 1845-től a „Szegedi naptár vagy közhasznú kalendáriom” címre változtattak, jobban kiemelve a helyi jellegét.
A nyomda az egyházi énekek, ünnepi köszöntők; imakönyvek mellett, ha nem is nagy példányszámban, de megjelentette klasszikus szerzők műveit (pl. Cicero válogatott levelei magyarul). A helyi irodalom pártolását fontos feladatnak tekintette a Grünn-család.
Dugonics András több írását is a nyomda saját költségen adta ki.
További termékek közé tartoztak még a ponyvafüzetek; színlapok és játékszíni zsebkönyvek; a város polgárait tájékoztató plakátok, hirdetmények; formanyomtatványok; tankönyvek; iskolai értesítők; a felvilágosító, gyakorlati ismereteket hordozó írások (pl. Trencsényi Ferenc: Rövid módja az eperfa és a selyembogár tenyésztésének); a kaszinók, egyletek nyomtatott alapszabályai, könyvtár-jegyzékei; lyceum végzős hallgatóinak nyilvános vitái, értekezései; és 1848-49-ben a szabadságharc eseményeiről, csatáiról tájékoztató falragaszok, röplapok, hivatalos jelentések.
A helyi sajtó létrehozására is többször tett kísérletet a Grünn-család, kérelmeiket vagy elutasították, vagy a nehéz gazdasági helyzet miatt el sem indították a nyomtatást. Az „Alföldi csaták” címet viselő 1848. augusztusa és decembere között rendszertelenül megjelent „harczi tudósításokat tartalmazó folyóirat”-ból egyetlen példány sem maradt fenn.
Első helyi lapként végül a „Tiszavidéki Újság” jelent meg 1849-ben, négy hónapon keresztül, megszűnése után „Szegedi hírlap”-ként folytatta a lakosság tájékoztatását egészen a szabadságharc bukásáig.
