Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv
A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szilágyi Bay Péter jogász, mezőgazdasági szakújságíró, a Nimród Vadászújság munkatársa és az Agro Jager News agrárszakértője Fekete István Gyeplő nélkül című regényét ajánlja.
Szegeden születtem 1981-ben. Édesanyám a rendőrségen dolgozott, de magyar-orosz szakos tanárként végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, én pedig az egyes gyakorlóban. Ma is jót mosolygok, amikor „véletlenül” elől hagyott egy ajándékba szánt könyvet. A nagyszüleim messze a református Tiszántúlon éltek és így, mi ketten együtt jártuk a várost. Rendszeresen beugrottunk Monostori Dezső bácsihoz, a Kárász utcai Antikváriumba. A rendőr fizetés sohasem volt „magas” és én el sem tudtam képzelni, hogy létezik más könyvesbolt is. Nekem a könyv egy mindig féltve őrzött, becses dolognak számított. Teljesen természetes volt, hogy egy könyvet többen forgatnak és arra mindenkinek vigyázni kell.
Gyerekként kifejezetten a kézikönyvek, a helyben használható könyvek és a lexikonok érdekeltek. Igazán felnőttfejjel értettem meg, miért is olyan nagy dolog a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, ami nekünk, szegedieknek, ugye, csak, „a Somogyi”.
Tanárok sora tűnik fel előttem: Kozma Gyula legendás alakja, aki mindig öltönyben és nyakkendőben érkezett tanítani. Aztán Galántai Ferencné osztályfőnököm, magyar nyelv és irodalom tanárom, aki sokszor annyira feleslegesnek tartotta az osztályfőnöki órát, hogy inkább irodalmat vagy nyelvtant tanított. Kozma tanár úr olyan cseles fogásokat is bevetett, hogy meg-megmutatott egy könyvet, de hozzátette, hogy ehhez még kicsik vagyunk. Én a Téli berekkel jártam így.
Négy évtized és három egyetem után arra a kérdésére, hogy melyik a kedvenc könyvem, nagyon nehéz választ adni. Galántai tanárnőnek elsősorban a belbecs, de nekem akkor is, és most is nagyon fontos volt a borító. Talán ezért is választottunk olyan nehezen borítót a most megjelent könyvem, a Hubert, a vadászmanó címlapjára. Nagyon kedves óvodás könyvem volt a Cini-cini muzsika. Volt idő, hogy annyira szerettem volna olvasni, hogy miközben szavaltam a mondókákat, az ujjammal próbáltam mutatni, hol járunk – mókás lehetett. Abban is biztos vagyok, hogy sok jogász kollégám jó ideig maga előtt látta Pokol Béla Jogelmélet című könyvének egyszerű feliratát is. Aztán szépen lassan beköszöntött Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, aztán nagyszalontai nagyapám, kiterjesztett szülőföldem miatt, Arany János. „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” Aztán jöttek a népi írók Szabó Pál, Sinka István és még sokan mások. Nagyon szerettem Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, de mégis Fekete István vált ki mind közül. Talán kereshető ez abban is, hogy a göllei falusi gyerek, a gazdatiszt köszön vissza műveiből és oly sok párhuzamot lehet felfedezni ma is a mezőgazdaság, az agrárium és a nagyvilág változásai között. Meg persze ő az az ember, aki nemcsak vadászik, hanem hallja, látja maga körül, csendes szemlélőként az erdőt. Számomra Fekete Istvánon keresztül nyílt ki a vadászati irodalom, ismertem meg először Kittenberger Kálmánt, aki valaha, – a számomra annyira kedves Nimród Vadászújság – főszerkesztője is lehetett. A sok kedvenc könyv közül talán most a legtöbbet mégis Fekete István Gyeplő nélkül című könyve jut eszembe. Azt hiszem, a két ünnep között újra elolvasom! Kellemes karácsonyi ünnepeket, eredményekben gazdag, boldog új esztendőt kívánok!
Fekete István Gyeplő nélkül című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.
